A filmbeli pár esetében pedig mindegyikről a feleség határoz – magától értetődő természetességgel. Őt Mariának hívják, míg a párját Jesúsnak, ami az alkotóknak a perverzzel kacérkodó, a politikai korrektséget sutba dobó humoráról árulkodik.
Jesús valójában gyereket sem akar, vagy legalábbis még nem, idősödő felesége viszont másképp gondolja. Egyetlen dolog van, amiben a férfi szabad kezet kap: kiválaszthatja, milyen dohányzóasztal kerüljön a nappaliba. Ahogy az lenni szokott, ebből a csorba szabadságvágyból fakadó döntésből végül hatalmas, véres galiba keletkezik. Jesús egy feltűnően ronda asztalt választ – nem tiszta, hogy azért, mert neki tetszik, vagy azért, mert a feleségének nem –, amelyet egy hiányzó alkatrész miatt még össze sem tud rakni. Maria közben elmegy bevásárolni, hogy illendően tudják majd fogadni Jesús vedégségbe érkező testvérét és annak párját, így először hagyja magára férjét a gyerekkel – na meg a dohányzóasztallal.
Caya Casas filmje úgy gyomorforgató, hogy lényegében semmit nem mutat, az őrület inkább csak a szereplők arcán bontakozik ki. Feszültségkeltése a pszichológiai horrorok legszebb hagyományait idézi, a rövidke történet azonban másfél óra alatt túlzottan elvékonyodik. Az ötlethez egy rövidfilm talán jobban illett volna.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
