Mostanában nem vagyunk híján a fajgyűlölet rettenetét horrorral ötvöző szériáknak (Lovecraft Country, Them). Barry Jenkins (Holdfény, Ha a Beale utca mesélni tudna) Colson Whitehead történelmi metafikcióját adaptálta sorozattá – A föld alatti vasút borzongatóan ötvözi a marón kritikus horrort a Jenkinsre jellemző álomszerű lírával.
Cora és Caesar rabszolgák egy georgiai ültetvényen. A fehér urak és fekete társaik is egy titkos föld alatti vasúthálózatról suttognak, mely utat jelenthet a szabadságba. A nő és a férfi együtt szöknek el az alagútrendszerben. Ám a vágyott vonat nem egyenesen a szabadságba viszi őket: kizsákmányolás, mészárlás és tudománynak álcázott népirtási kísérletek rémálomszerű stációin kell átverekedniük magukat, miközben egy fejvadász is a nyomukban lohol.
Whitehead regényének fő leleménye, hogy a történelmi tényeket (a rabszolgák szabadulását segítő titkos infrastruktúra) mágikus realizmussal és érzékeny jellemábrázolással vegyíti, amit jó érzékkel Jenkins is megőriz. A hangsúly nem a kalandokon és a fordulatokon van, hanem a déli pokol komótos felfedezésén. A sorozat leginkább felkavaró, életörömétől megfosztott pikareszkként értelmezhető (nem véletlenül teszi tiszteletét a Gulliver utazásai és az Odüsszeia is): Cora és Caesar testi és lelki gyötrelmek során megy keresztül, de Jenkins sosem veszi el tőlük a szeretet és szolidaritás megtapasztalását. A föld alatti vasút teljes figyelmet és türelmet követel, sokszor nem könnyű nézni, de a mélyén bujkáló szépség megéri a kitartást.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
