Visszhang: tévésorozat

A föld alatti vasút

Visszhang

Mostanában nem vagyunk híján a fajgyűlölet rettenetét horrorral ötvöző szériáknak.

Mostanában nem vagyunk híján a fajgyűlölet rettenetét horrorral ötvöző szériáknak (Lovecraft Country, Them). Barry Jenkins (Holdfény, Ha a Beale utca mesélni tudna) Colson Whitehead történelmi metafikcióját adaptálta sorozattá – A föld alatti vasút borzongatóan ötvözi a marón kritikus horrort a Jenkinsre jellemző álomszerű lírával.

Cora és Caesar rabszolgák egy georgiai ültetvényen. A fehér urak és fekete társaik is egy titkos föld alatti vasúthálózatról suttognak, mely utat jelenthet a szabadságba. A nő és a férfi együtt szöknek el az alagútrendszerben. Ám a vágyott vonat nem egyenesen a szabadságba viszi őket: kizsákmányolás, mészárlás és tudománynak álcázott népirtási kísérletek rémálomszerű stációin kell átverekedniük magukat, miközben egy fejvadász is a nyomukban lohol.

Whitehead regényének fő leleménye, hogy a történelmi tényeket (a rabszolgák szabadulását segítő titkos infrastruktúra) mágikus realizmussal és érzékeny jellemábrázolással vegyíti, amit jó érzékkel Jenkins is megőriz. A hangsúly nem a kalandokon és a fordulatokon van, hanem a déli pokol komótos felfedezésén. A sorozat leginkább felkavaró, életörömétől megfosztott pikareszkként értelmezhető (nem véletlenül teszi tiszteletét a Gulliver utazásai és az Odüsszeia is): Cora és Caesar testi és lelki gyötrelmek során megy keresztül, de Jenkins sosem veszi el tőlük a szeretet és szolidaritás megtapasztalását. A föld alatti vasút teljes figyelmet és türelmet követel, sokszor nem könnyű nézni, de a mélyén bujkáló szépség megéri a kitartást.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.