A Futottak még… már vagy 15–20 évvel ezelőtt – fergeteges humorral – megjósolt ezt-azt a szuperhőséra árnyoldalairól. A szuperhősöktől a legvadabb rajongókon kívül már mindenkinek csömöre van; egyesek a kapitalizmus legkártékonyabb és legbárgyúbb kiteljesedését látják a franchise-osodásban, mások (pl. Francis Ford Coppola vagy Martin Scorsese) a filmművészet halálát.
A franchise impozáns arzenált sorakoztat fel egy viszonylag kicsi pukkanás kedvéért. A fő- és mellékszerepekben elsőrangú komédiások lépnek fel, mint a filmipar napszámosai: rendezőasszisztensek, statiszták és lóti-futik, akik kisebb és nagyobb egókat és vészhelyzeteket menedzselnek naphosszat egy középkategóriás szuperhősfilm forgatásán (olyannyira, hogy a félórás epizódok ki sem lépnek a stúdió egyszerre nyomasztóan szűk és tágas teréből). Minden epizód apropója egy-egy vihar a biliben, s ugyan fel-felvillant valamit a szuperhősfilm-készítés visszásságaiból, de nem válik igazán maró szatírává vagy fanyar munkahelyi komédiává. A figurák sablonosak maradnak, személyes kapcsolataik és hátterük sosem bomlik ki, miközben a megállás nélkül sorjázó poénok sem találnak be igazán. Talán az az ellentmondás sem segít, hogy A franchise csak a vetélytárs kezét harapdálja. A széria így sem rossz móka, de ennél ádázabb szatírát érdemlünk.
A széria alkotói nem választottak nehéz célpontot: a Marvel (a sorozatban Maximum Studios, de ez mellékes) eddig is paródia tárgya volt (A fiúk), még a saját univerzumában is (Deadpool és leágazásai).
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
