A felnövés egyik fontos, ám szomorú része ugyanis, hogy elengedjük képzeletbeli barátainkat, akik segítettek megküzdeni gyerekkori félelmeinkkel és aggályainkkal – hogy onnantól kezdve védelem nélkül szembesüljünk a fájdalmas valósággal. Gyakorlatilag erről szól A képzelmény is: hősei mind kitalált figurák, akik csak az álmodozások világában léteznek, legalábbis a legtöbben így tartják. Amikor viszont Amanda balesetet szenved, képzeletbeli barátja, Rudger kiszakad a kislány álomvilágából, és kénytelen a többi számkivetett, kitalált barát mellett megállni a lábán, ha nem akar semmivé lenni.
Nem véletlen, hogy az animáció úgy néz ki és úgy is viselkedik, mint egy Ghibli-film: a gyártó Studio Ponocot Nisimura Josiaki, a Ghibli korábbi producere alapította 2015-ben, amikor úgy tűnt, Mijazaki nyugdíjba vonulásával a birodalma is megszűnik. A mester végül nem csak visszatért, de éppen az idén nyert Oscar-díjat, a Ponocnak pedig ez immár a második egész estés animációja. A képzelmény látványvilága bármelyik Mijazaki-mű mellé odaállítható, még ha története, szimbólumai és figurái nem is olyan rétegzettek, mint amit a Ghiblitől megszokhattunk. Ettől még egy szépen elmesélt, megható és érzékeny animáció marad a képzelet erejéről és arról a korszakról, amikor ártatlanságunkat és nyitottságunkat végleg elveszítve mi is pont olyanná válunk, mint a körülöttünk lévők.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
