A film eleji, Franciaország 1944-es felszabadításának mámorát rögzítő felvételek hamar átfordulnak az őrjöngő népítélet sokkoló képeibe: kopaszra nyírt, lemeztelenítve megszégyenített nőket üt-ver a tömeg. Az ellenséggel nem szabad szerelembe esni. Pláne nem szabad teherbe esni, mint az Madeleine-nel, a film hősével megtörtént, akinek már domborodó hasára festik a horogkeresztet. Életét, férfiakhoz, fiához való viszonyát ez a trauma határozza meg. Hogyan is találhatna partnert a megbélyegzett nő, és hogyan is feledkezhetne meg arról, hogy mi az ő fia (nacionalizmusért a franciáknak sem kell a szomszédba menni)? És amikor társra talál, aki őt és gyerekét úgy fogadja el, ahogy van, őszintén szereti és a világ végére is elmegy vele, akkor neki is el kell fogadnia az intimitás nélküli kapcsolatot, lévén férje – bármennyire is küzd ellene – homoszexuális. És nem csak az ellenséggel nem szabad szerelembe esni, de a hatvanas években az azonos neműek kapcsolatáért is börtön jár.
A lassú sodrású film erőssége a korfestés, a gondolkodásmód(ok) finom elmozdulása(i) által kiváltott reakciók megértetése, a pillanatnyi boldogságért való küzdelem esendősége iránt mutatott mély empátia, a vágyaknak kiszolgáltatott emberlét ítélkezésmentes ábrázolása – és a visszatérő motívumok érzékeny használata, különös tekintettel a hősnő hajviseletére.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
