Innen nézve legszebb az északi fény, itt a legnagyobbak a tájsebek, itt bányásszák – emberemlékezet óta – Európa vasércének jó részét. 23 ezren lakják, s még mindig vannak érintetlen, szűz területek, ahol szarvascsordák futják helikopterről jól követhető útjukat (szegény Zsolti, hogy közibük durrantana). A házak süllyednek a bányászat miatt, a természet gyakorlatilag napi rendszerességgel tiltakozik, a lakosságnak a szeme sem rebben, ha jártukban-keltükben felreped az út előttük, bejelentik a hatóságoknál, s más útvonalon járnak a pékhez. Kiruna költözködik. Az egész várost, templomostul, óratornyostul odébb rakják három kilométerrel – tán nem is annyira a természet tiltakozásának egyre rémisztőbb jelei, mint inkább a bánya bővítésének szükségessége miatt. Van itt vasérc – rogyásig. A költözési program 2035-ig tart. Mi lenne ideálisabb helyszín egy katasztrófafilmnek, még akkor is, ha a gyanútlan néző eddig úgy volt vele, hogy a katasztrófafilm tipikusan hollywoodi műfaj volt, s kihalt már a kilencvenes évek első felében. S míg az előbb leírtak szerint alakulnak a filmbéli Kiruna dolgai, kiválóan teljesít is a film, bár akadnak jelek, amelyek nem csak a közelgő bányaomlásra figyelmeztetnek, de a hősök végtelenül kiagyalt lelkiéletének elharapózására is. S amikor végül családmentő akrobatikázásba fordul a műsor, úgy zuhan össze az egész mű, ahogy a bányának kellene (már a filmben).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
