Ott bújnak a hó alatt, a jégbe fagyva, ott vannak a szuvenírboltok polcain, az őslakosok otthonában, a házak és a szobák falán, minden egyes tetoválásban, falfirkában, a rendőrségen és mindenütt. S ha eljön az idejük, felengednek, s ott folytatják, ahol abbahagyták a hibernáció vagy épp a preparáció előtt. Alaszkán kívül így van még ezzel a dologgal Louisiana összes mocsara és az egész világ. Nincs egy talpalatnyi szeglet a földkerekségen, ahol ne kavarnának tájjellegű kísértetek – egzotikus filmet csinálni a legkönnyebb a világon. Kell hozzá sok színszűrő meg néhány álomfogó a díszletbe, s komolyan kell nézniük a színészeknek, köztudomásúan ez az erősségük nekik.
Ezzel együtt sem állíthatjuk, hogy a True Detective című antológiasorozat 4. évada az 1. évad paródiája lenne – mert hisz az maga volt önmaga paródiája. De az ilyesmit könnyű komolyan venni, úgyhogy nem tehetünk senkinek szemrehányást az HBO prémiumsorozatának sikeréért. Vagy akkor mindenkinek kéne.
Ennis kitalált kisvárosában járunk, van a határban egy tudományos kutatóállomás, ahol geológusok és más tudósok kábé az élet értelmét keresik már időtlen idők óta, de hiába a hosszú évek praxisa, most durván pórul járnak. Innen a helyi rendőrség átveszi az ügyet, őket pedig, mint valami sarkkörön túli Laokoón-csoportot kiállítják a hokistadionban, hogy Jodie Foster újabb nagy alakításának terceljenek. A többit is láttuk ezerszer, rendőrautó fényszórója döfi át a hóakadályokat, s felbukkan egy jegesmedve. Még a szeme sem áll jól.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
