A pályatársakkal ellentétben nem foglalt házakban turnézott, hanem azonnal zeneipari szempontból is mérhető sikereket ért el. A brit együttes debütáló lemezét (Orchestra of Wolves, 2007) a Bad Religion-alapító Brett Gurewitz a legjobb punkalbumként aposztrofálta a Refused ’97-es The Shape of Punk to Come-ja óta, s Cartert a popzenei sajtó is körberajongta. A sikerek ellenére a frontember két lemez után otthagyta a zenekart, nélküle a Gallows pedig szép lassan kimúlt. Az addig leginkább üvöltöző Frank Carter a rövid életű Pure Love nevű formációjában a dallamosabb rockzene irányába indult el, és hasonló szellemben folytatta a The Rattlesnakesben is. Tavaly a Szigeten is bebizonyosodott, hogy Frank Carter fantasztikus frontember, aki még azokat is képes az ujjai köré csavarni, akiket a zenéje egyáltalán nem érdekel. Ez a Rattlesnakes nagy szerencséje, mert a bemutatkozó lemez óta (Blossom, 2015) a színvonal egyre csökkenni látszik, és sajnos a klinikai sterilitással megszólaló Dark Rainbow sem kivétel ez alól. Profin megírt, rockosan előadott teátrális popdalok vannak a Rattlesnakes ötödik albumán, amelyek nélkülözik az igazi egyéniséget. Carter dalaiban minden úgy és akkor történik, ahogy annak lennie kell, de túl sok bennük a hatásvadászat, az igazi cél pedig nem derül ki. Élőben működni fog ez is, de lemezen megvenni csak az elkötelezett rajongóknak érdemes.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
