Nem kér a rá váró alárendeltségből, mindent lenyelésből (leendő férje már a házasságkötés előtt megcsalja), a boldogtalanságot garantáló „igen” helyett búcsú nélkül távozik, Elefántcsontpartról egyenesen (vagy talán nem is olyan egyenesen) Kínába. Amikor legközelebb látjuk, már letelepedett Kanton városában, tökéletesen elsajátította a mandarint, még az afrikai diaszpórában is ezen a nyelven beszél franciául nem értő sorstársaival. Egy teaüzlet alkalmazottjaként ismerkedik a teakészítés művészetével. Sármos tanítója generációk óta ezzel foglalkozó család sarja, és mindent tud, ami a teákról tudható, de a szertartásos leckéket átszövő finom erotikára kell mégis figyelnünk: a férfi vágyakozik, a nőnek titka van. Abderrahmane Sissako, a Timbuktu (2014) nemzetközileg elismert rendezője látszólag a nem kevésbé elismert Szerelemre hangolva (Wong Kar-wai, 2000) nyomvonalán halad, a szerelmet transzcendentális kapcsolódásként feltáró hongkongi film a viszonyítási pontja, ám a történetszövés finom, alig észrevehető elmozdulásaiból végül egy egészen más szcenárió áll össze, mint ami kezdetben nyilvánvalónak látszik. Nem a férfival, hanem annak elhagyott feleségével létesült és nem a jelen időben, hanem a múlt egy sorsfordító pontján kapcsolat, és nem a szerelem, hanem az elfogadás és az okozott érzelmi károk jóvátétele áll a mű középpontjában. Mely mű sajnos nagyon szubtilis, jelentéses, szimbolikus akar lenni, öncélúan művészkedő kamerakezelés, modorosak a szituációk, a párbeszédek. A szépelgést csak fokozza a főszereplőre utaló eredeti cím (Black Tea) helyett adott megtévesztő magyar cím.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
