Ám a bérelt földről mennie kell azoknak, akik azt felvirágoztatták, a napelembiznisz nagyobb bevételt hoz majd a nemzedékek alatt felépített, kölcsönösen gyümölcsöző együttműködésen túllépő tulajdonosnak, a földesúrnak. A máskor ünnepi, hiszen egy egész év munkáját megkoronázó, ám most kelletlen, növekvő feszültséget, indulatokat hordozó szüret – az utolsó szüret – köré szerveződik a film. Egy amerikai moziban lehetne azt hazudni, hogy a végül összefogó gazdáknak, sorstársaknak van esélyük a nagybefektető üzletemberekkel szemben; hogy a polgármesteri hivatal elé a kisemmizés elleni tiltakozásképp öntött barackhegyekre odafigyel valaki, de a katalán Carla Simón rendezőnőnek nincsenek illúziói. Az amatőr szereplőkkel eljátszatott, az Olmi és a Taviani testvérek legjobb munkáit idéző keserű történetnek nem a végkifejlete kérdéses, hiszen az az lesz, ami már az elején is tudható (bár látni a gyümölcsös kivágását nem ugyanaz, mint tudni róla), hanem az, hogy mindezt hogyan lehet elviselni. A Berlini Filmfesztivál idei fődíjasa didaxis nélkül teszi fel a kérdést: ha majd az utolsó csepp benzin is elég és az utolsó képernyő is elsötétül, marad-e még valaki, aki tudja, hová, hogyan s mikor kell a magot elvetni, hogy abból egészen rövid idő, csupán egy-két generáció múlva fa legyen? Termés. Élet.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
