A regényben az egykori békés városba érkező hivatalnok visszaemlékezésein keresztül követhetjük, ahogy egy csapat gyerek felforgatja San Cristóbal polgárainak életét. (A szöveg retrospektív szakaszai a regényidő jelenénél húsz évvel korábban, a kilencvenes évek közepén játszódnak.) Lehetetlen megérteni a csapatot: saját nyelvük van, és valahogy a szavakon túl is kommunikálnak egymással. A katasztrófa, amelyről rögtön az elején értesít a narrátor, elkerülhetetlen.
A média és a populista politika működéséről kapunk itt érzékletes és ismerős képet: mindenki tudni véli az igazságot. Ettől válik izgalmassá az elbeszélői én szerepe is, mert bár ő végig az események középpontjában van, a saját szemszögéből elmesélt történet a harminckét gyerek tragédiájának csak az egyik lehetséges elbeszélése marad. Folyamatosan cikkekre, dokumentumfilmekre és szemtanúk beszámolóira hivatkozik, amelyeket viszont a saját emlékein átszűrve bírál felül. Mi hát a valóság? Ez az írói megoldás azt hivatott érzékeltetni, hogy mit tesz velünk a megnyugtató válaszok, a kapaszkodók hiánya.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
