Kettő az opus 30-as sorozatból, amelyek 1802-ben készültek el, Sándor cárnak dedikálva, közöttük pedig egy valamivel korábbi, a mesterének, Salierinek ajánlott Esz-dúr darab, hangnemének megfelelően magabiztos, szinte heroikus hangulatú szonáta. Beethoven művei a kor szalonzenéjében divatos gáláns stílus jegyében születtek, de többre törekszik bennük a szerző. Elég az utóbb említett opus 12-es szonáta nyitóütemeire gondolni, a sarkos unisonókra, amelyek önkéntelen figyelmet parancsolnak a gyanútlan hallgatónak. Vagy az időt végtelenre tágító Adagióra, amelyet nagy, levegős szünetekkel ad elő Antje Weithaas és Várjon Dénes párosa.
A magyar zongorista és a német hegedűs háromrészesre tervezett összkiadás-sorozatuk második lemezén az is kiderül, hogy Beethoven képzeletében a műfaj egyenrangú játékosokon alapult (a korban ez nem volt egyértelmű: nem véletlenül utalt rá a kiadó egy téves címlaptervezetben, hogy a szonátákban a hegedűszólam elhagyható). Ez persze inkább zenetörténeti nüansz, ami az egyszeri hallgatót nem feltétlenül érdekli: az már inkább, hogy Weithaas és Várjon összeillő párost alkotnak, pedánsak és elegánsak, néha túlságosan is. Pár évtizeddel ezelőtt a legnagyobb előadók nagyvonalúan átadták magukat a saját érzelmeiknek, most óvatosabbak a zenészek. Inkább előveszik a patikamérleget. Ez a módszer sem eredménytelen, de olykor, mint a lemezt lezáró G-dúr szonáta lassú tételében, hiányérzetet okozhat.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
