A Curses a négy évtizede virágkorát élő posztpunk/szintiwave/goth/EBM világból építkezik, s ez szervesül saját gyártású zenéiben, korunk sötétnek nevezett, de inkább csak borongós-melankolikus diszkójának lüktetésével. Venezia az utóbbi pár évben állandó alkotótárssal, a basszusgitáros-producer Ben Airey (alkotói nevén: Dame Bonnet) társaságában készít zenéket, így duóban léptek színpadra az A38 Orr Stúdiójában is. A hatásos tálalás – uralkodóan vörös fények, vörös rózsák a kütyükkel telepakolt asztalon – remekül előlegezi meg, hogy mire számíthatunk, de Venezia a színpadi jelenlétében is maga a dekadens elegancia, ezt viszont bármikor zárójelbe tudja tenni egy-egy keresetlen gesztussal – mondjuk éneklés közben fésüli hátra rakoncátlan fürtjeit. Érdekes orgánuma néha a fiatal Marc Almondéra, néha egyenesen Wayne Hussey-éra emlékeztet, de legalább ennyire fontos a gitárjátéka is. Airey basszuson (és néha elektronikus dobon) diktálja a ritmust, a többi gépekről megy. A koncert gerincét adó posztpunk/wave-szerű számok (Crucify, Miriam) után a fináléban érkeztek a sötét romantikát csúcsra járató, újabb keletű, szinte szintipop slágerjelöltek (Another Heaven, Surrender), a Curses ezekkel és az ősszel érkező új album ígéretével búcsúzott a közönségtől, amelynek a bő egyórányi koncertidő alatt is nagy élményben volt része.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
