Az ún. helyreállító igazságszolgáltatás (bűnelkövetők és áldozatok közti kommunikáció segítségével traumákat feloldani igyekvő eljárás) önkénteseit készíti fel az előadó egy a tevékenységük során valószínűleg előforduló helyzetre, szupervizor korrigál, a komoly arcokon megértés tükröződik. Ilyen maga a film is: elkötelezett, segítő szándékú emberek közvetítenek a megbékélést remélő, traumáik (többnyire fegyveres rablás) fogságából kitörni vágyó áldozatok, illetve erőszakos bűncselekmények miatt elítélt azon rabok között, akikben felébredt a lelkiismeret és hajlandók szembenézni önmagukkal, öt, terápiás célzatú, kiscsoportos együttlét során – a börtönben. Kivételként egy fiatal nő esetét látjuk, aki szigorúan praktikus okokból keresné meg az őt gyermekkorában abuzáló bátyját, aki büntetését letöltvén visszaköltözött a környékre, ti. meg akar állapodni vele, hogyan ne találkozzanak még véletlenül se közösségi terekben. Megrázó mindegyik történet, a börtönben előadottak és a stílusában kissé különböző, emlékképeket is megjelenítő testvértragédia, de magából a filmből hiányzik a voltaképpeni drámai konfliktus. Bűnös és áldozat egyetért abban, hogy a sebeket, amennyire lehet, be kell(ene) gyógyítani, és ennek érdekében mindenki együttműködik. Jeanne Herry munkája egy felelősségteljes, humánus, fontos mondanivalót igényesen közlő, hiteles, sőt megrendítő alakítások sorát felvonultató, optimista referenciafilm a helyreállító igazságszolgáltatás hasznosságáról.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
