Visszhang: lemez

Deafheaven: Lonely People with Power

Visszhang

Van-e visszaút egy identitását elvesztett metálzenekar számára?

A 2010 óta működő Deafheaven erre a kérdésre keresi a választ Lonely People with Power című hatodik lemezén. A San Franciscó-i banda még 2021-ben azzal akasztotta ki ortodox rajongóinak egy részét, hogy a bevált receptet félretéve metál helyett tiszta, szomorkás énekléssel és shoegaze-es refrénekkel próbálkoztak. A kilengés ellenére a négy évvel ezelőtti Infinite Granite valójában nem is lett annyira rossz album, s a jelek szerint mindössze annyi történt, hogy a zenekar a lazább oldalának legszéléig merészkedett. Ám, hogy ennek fényében visszalépésnek tekinthető-e az új lemez, vagy egyszerűen csak egy változatosan jó zenekar aktuális lépésének, az csak a hallgató cinizmusától függ.

Ami viszont egyértelmű: a Deafheaven újra metálzenekarrá vált. Ráadásul morcosabban és keményebben, mint korábban bármikor; gyakran a hagyományos black metálig durvulnak a gitártémák és pörögnek a dobok, sőt újra van károgás is a dalokban. Ez George Clarke előadásában annak ellenére is valódi énekesi teljesítményként értékelhető, hogy túlzottan tág kereteket nem biztosít az efféle megszólalás. A túlkapások ellenére a Lonely People with Power valamiféle összegzése a Deafheaven eddigi munkásságának; egy azonnal felismerhető zenekart hallhatunk, amely a metálhoz van közelebb, és még véletlenül sem jutna az eszünkbe, hogy olyan hülyén hangzó címkéket aggassunk rájuk, amilyen például a shoegaze black metal volt.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.