Thea Hvistendahl filmje már a címével is igyekszik lépre csalni minket; a felesleges felkiáltójel nélkül is minden azt ígéri benne, hogy egy tisztességes zombifilmmel van dolgunk. A helyszín a világvége-sztoriknál méltatlanul elhanyagolt Oslo, amelynek vízpartja vagy jellegzetes operaháza is van, olyan jó háttér az apokalipszis számára, mint a Szabadság-szobor, illetve New York egyéb látnivalói. Az Élőhalottak! mégsem ezek körül játszódik, hanem átlagos panellakásokban, családi házakban, na és persze a temetőben.
Egy szokatlanul forró nyári napon ugyanis furcsa dolog történik: egy áramszünetet követően néhány halott életre kel. Három gyászoló családra koncentrálunk, amelyek így visszakapják egy-egy elhunyt szerettüket: van, aki a kisfiát, más a feleségét vagy az élettársát. Nincsenek hörgő élőhalottak, akik gépiesen csámcsogva az élők életére törnek, ahogy Norvégia sem fullad káoszba a történtek hatására. Lényegében nem sok minden történik, csupán a zombik tekintenek semmibe meredő arccal a világra és benne egykori hozzátartozóikra, akiknek meg kell birkózniuk a helyzettel. A film ugyanis egyfajta merengés az elmúlásról és az elengedésről, amelyet egy zombihorror köntösébe rejtettek. A kilúgozott műfaji elemek helyére azonban nem került semmi, így a mozi maga is olyan, mint egy élőhalott.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
