Hát még akkor, ha a színészek, akik az erdélyi szász család három korszakába vezetnek, eljátszva az érett házaspárt és a nagymamát is, egytől egyig ahhoz a korcsoporthoz tartoznak, akik mindezt a saját bőrükön már nem tapasztalták.
Zömmel Ceaușescu Romániájában járunk, ahol a végén csak a „legelszántabbak” és a holtak maradnak: „ők az ablakban állnak és mesélnek”. Itt folyton változik a mesélő személye. A történetvezetés filmszerű, mozgalmas jelenetek sorjáznak a nézőtérből kiszakított zsebkendőnyi területen, amelyet a publikum több sorban ül körbe. A színészek köztünk is helyet foglalnak, s onnan rohannak a jelenetükbe. Velük ugrálunk időben és térben: flashbackek jönnek, aztán vissza a jövőbe.
Az egyik kulcsjelenetben húsz percen át ülünk teljes sötétségben. A nézői kényelemérzet itt megbicsaklik, noha tudjuk, hogy ez a cél, de nem vagyunk meggyőződve arról, hogy mindez indokolt.
A rendező, Dohy Balázs erdélyi szász felmenői révén érintett, de nem csak rajta érezzük az erős elhivatottságot, a fiatal színészi gárda lelkesedése, kíváncsisága és empátiája példaértékű. Az előadás hídnak készült: erdélyiek és magyarok, generációk, az itt maradtak és az eltűntek között, hogy próbáljuk meg közösen feldolgozni a múlt traumáit.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
