Eltűntek

A romániai szász Elise Wilk drámája jó apropó, hogy az ifjabb generációk is beleélhessék magukat abba, hogy milyen volt a vasfüggöny mögött félni, és azon dilemmázni, hogy az emigrációt válasszuk-e vagy tűrjünk tovább.

Hát még akkor, ha a színészek, akik az erdélyi szász család három korszakába vezetnek, eljátszva az érett házaspárt és a nagymamát is, egytől egyig ahhoz a korcsoporthoz tartoznak, akik mindezt a saját bőrükön már nem tapasztalták.

Zömmel Ceaușescu Romániájában járunk, ahol a végén csak a „legelszántabbak” és a holtak maradnak: „ők az ablakban állnak és mesélnek”. Itt folyton változik a mesélő személye. A történetvezetés filmszerű, mozgalmas jelenetek sorjáznak a nézőtérből kiszakított zsebkendőnyi területen, amelyet a publikum több sorban ül körbe. A színészek köztünk is helyet foglalnak, s onnan rohannak a jelenetükbe. Velük ugrálunk időben és térben: flashbackek jönnek, aztán vissza a jövőbe.

Az egyik kulcsjelenetben húsz percen át ülünk teljes sötétségben. A nézői kényelemérzet itt megbicsaklik, noha tudjuk, hogy ez a cél, de nem vagyunk meggyőződve arról, hogy mindez indokolt.

A rendező, Dohy Balázs erdélyi szász felmenői révén érintett, de nem csak rajta érezzük az erős elhivatottságot, a fiatal színészi gárda lelkesedése, kíváncsisága és empátiája példaértékű. Az előadás hídnak készült: erdélyiek és magyarok, generációk, az itt maradtak és az eltűntek között, hogy próbáljuk meg közösen feldolgozni a múlt traumáit.