Visszhang: színház

Én itt fogok ülni szerintem

  • Sándor Panka
  • 2022. szeptember 21.

Visszhang

Lakásszínházi hangulat fogad, bezsúfolódunk egy rendetlen diáklakásba.

Rezsó, összecsukható matrac, piros-fehér pöttyös bögrék az olcsó bornak. Hámor Anna, Kárpáti Péter és Fekete Ádám dramaturg osztályának (Freeszfe) növendéke a színészek improvizációit és saját szövegeit felhasználva rakta össze a darabot, amely a világaink végével foglalkozik. Amikor ugyan nem történik tragédia, csak éppen valami visszafordíthatatlanul megváltozik. Egy szerelmi háromszög bontakozik ki, amelynek középpontjában Bogi (Berkó Bogi) áll, aki nem tud elköteleződni a döntései mellett, ezért állandó bizonytalanság övezi a két fiúval (Szabó Zsombor, Vatamány Ata­náz) való kapcsolatát. Mintha megszakítás nélküli beszélgetésfolyamot hallgatnánk, de jönnek ugrások az időben, csak éppen nehéz kibogozni, hogy mikor. Ülnek a szereplők a semmiben, végtelennek tűnő időtlenségben.

Valódi figurákat látunk, akik szoronganak, minden másról beszélnek, csak a lényegről nem, mert várják, hogy inkább a másik legyen határozott, és csak reagálniuk kelljen. A látszólag semmitmondó mondatok mögött azért érezzük az indulatokat. Egyre jobban megtelik a szoba: tárgyakkal, hangszerekkel, két másik szereplővel (Horváth Ábel, Szilárdi Szabolcs). Felborul az asztal, kiömlik a bor, felállítják a nézőket a matracról – ritka az ennyire életszagú előadás. Úgy adja át a fiatal felnőttség érzését, hogy közben nem próbál örökérvényű igazságokat lenyomni a torkunkon.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.