Habár magunk remekül éreztük magunkat a New York-i, amúgy elbűvölő Time Wharp zárásként számos hangkeltő eszközt mozgósító egyszemélyes show-ján is, a katartikusabb előadással a több mint harminc, a legkülönfélébb műfajokban aktív magyar muzsikust mozgósító Ensemble Mobilé szolgált. Bartók György, a formáció vezetője és zenésztársai Terry Riley amerikai minimalista zeneszerző legendás 1964-es darabját, az In C-t adták elő szinte eksztatikus előadásban.
A repetitivitásnak új értelmet kölcsönző, nyitott formájú, sokféle interpretációt felkínáló darab eredeti nyúlfarknyi kottája látszólag kevés fogódzót adott az előadóknak, akik azonban egymásra is reflektálva egy folyamatosan épülő, újabb és újabb harmóniatöredékeket, organikus loopokat mozgósító történetet varázsoltak elénk. A zenészek jelentős részben a közönség között foglaltak helyet (de az ütős ámulatba ejtő kitartással két fadarabbal diktálta a tempót a színpadról), közben a nyitott előadótérben részben babzsákokon ücsörgő, részben folyamatosan mozgó közönség akár körbe is járhatta őket. Az efféle darabok jellegzetessége, hogy a megadott témák kibontakozását követően szinte bármikor véget is érhetnek. A zenekar időzítését és formaérzékét dicséri, hogy hetven perc után úgy csengtek le az utolsó hangok, hogy nem maradt bennünk hiányérzet.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
