Egyikük sem kapott azonban 300 millió dollár körüli büdzsét, ahogy Joseph Kosinski a Top Gun: Maverick sikere után, miáltal az F1 nem csak minden idők egyik legdrágább filmjévé, de a valaha volt legdrágább hirdetésévé is vált.
Ha Top Gun-szerű pehelykönnyű, de súlyosan szórakoztató filmet várunk, csalódnunk kell. Az F1 ugyanis inkább a producer, Jerry Bruckheimer egy másik hasonló próbálkozására, az 1990-es Mint a villámra hajaz: mindkettőben egy, a Földnél is nagyobb egójú világsztár (anno Tom Cruise, most Brad Pitt) játssza el a laza autóversenyzőt; mindketten végül összehaverkodnak fő riválisukkal; az oddsok ellenére végül mindketten győznek, és persze a teljesen súlytalan, pályán kívüli szerelmi szál is stimmel. Az F1 talán annyiban kavarja meg a lapokat, hogy Pitt pilótája, Sonny Hayes nem pelyhes állú újonc, hanem szebb napokat látott veterán, aki évtizedekkel egy súlyos bukása után száll vissza az autóba.
Kosinski filmje igazi, IMAX-re termett kaland gyors vágásokkal, üvöltő motorhanggal és izgalmas versenyekkel – a gond ott kezdődik, amikor a szereplői beszélni kezdenek. A főhőst egyedül Pitt lazasága tartja össze; a forgatókönyv pedig hol már-már túlzottan szőrözve szakmázik a Forma–1-gyel, hol dodzsemfutamig butítja a versenyt, amelynek drámája hamar elszáll, mint a benzinszag.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
