Benne van minden: a sztori, a figurák és az összes, mondom, az összes poén. Az elejefőcím a legjobb, mert az rajzolva van, a grafika sosem tud olyan hamis lenni, mint egy félszívvel ripacskodó, a szerepet nyilván jobb ajánlat helyett abszolváló színész. De ne szaladjunk előre. Tehát a főcím. Aki azt követően sem hagyja el saját érdekében a vetítőtermet, az a következőkre számítson. Amerikai tucatvígjátékot látunk, amelyben az alpáriság helyettesíti a humort. A haldokló nagynéninél egyszerre jelenik meg az összes örökölni vágyó unokahúg, -öcs, plusz tartozék (férj), hogy a remélt vagyon megszerzése érekében megmérkőzzenek hízelgés, seggnyalás és egymás elleni áskálódás kategóriákban, ám amikor az elhízott, székletét már sztómába ürítő (megmutatják, esküszöm, megmutatják!) öregasszony még egy utolsó koituszra irányuló vágyát kielégítendő előkerítik ifjúkori szerelmét, egy élemedett szatírt, és a régi tűz úgy fellobban, hogy még esküvőt is szeretne a haldokló, kénytelenek az egymást nehezen viselő rokonok összefogni. Nehogy már a börtönből próbaidőre kieresztett mutogatós perverzre szálljon az örökség.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
