Vigyél a Holdra

Scarlett Johansson és Channing Tatum közhelyes, nem túl vicces, viszont elég unalmas szerelmi évődését követhetjük végig ebben a filmben.

Azt próbálja bizonyítani, hogy az Apollo–11 igenis landolt a Holdon, a felvételek valódiak, és a tévéműsor, amelyre az emberek 1969. július 20-án rátapadtak, nem csalás és ámítás volt, mint ahogy annyi összeesküvés-elmélet feltételezi.

A film végigvezet bennünket minden ilyen elméleten: hogy például a Holdra szállás sosem történt meg, a NASA egy óriási hangárban, műtermi képekkel, fizetett statisztákkal hamisította meg az egészet, vagy a Holdra szállás megtörtént ugyan, de a képeket a NASA készítette idelenn, arra az esetre, ha az eredetiek rossz minőségűek lennének, esetleg elvesznének. Mindezt Kelly Johns (őt játssza Johansson) marketingszakember irányításával viszik véghez, aki nem is szakirányú tehetségével, hanem inkább ringó csípőjével bizonyítja rátermettségét. Megtudjuk azt is, hogy az előrejutáshoz a testi adottságokon kívül bőven elég, ha remekül hazudunk, könnyeket csalva saját magunk és mások szemébe.

Lapossága és erőtlen humorra ellenére a Vigyél a Holdra igen szépen megmutatja, hogy egy jó marketinggel megtámogatott projekttel bármit el lehet adni az embereknek, még azt is, hogy Holdra szállunk, s ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy valójában megtörtént-e vagy sem. Mindenestre egy fekete macska igen fontos szerepet kap a történetben, érdemes figyelni puha lépteit, öntelt pofáját, sunyi settenkedését és megnyerő természetességét a filmvásznon.