Boccaccio novellagyűjteményében egy csapat ifjú szórakoztatja egymást történetekkel, amíg átvészelik a Firenzében dúló pestisjárványt. A történetek vigasztalnak, feledtetnek és kitágítják a karantén szűk terét. George Miller filmjében Isztambulban összezárt két lény mesél egymásnak (illetve elemzi egymás meséit): egy született történetmondó dzsinn (Idris Elba) és egy történetek szétszedésére szakosodott tudós (Tilda Swinton), aki lesben áll, hogy a szellem minden trükkjét leleplezze. A kérdés, hogy meddig marad éber.
Miller a meséket és mítoszokat önreflexíven újraértékelő A. S. Byatt novellája alapján dolgozott, mely mű termékeny ellentétetek fon egybe: a mesék erejébe vetett hitet azok hűvös, akadémikus kritikájával, a bennük rejlő varázslatot és veszéllyel. Kétségtelen, hogy Miller hatalmas feneket kerít egy viszonylag sovány sztorinak (két lény addig beszélget, amíg szerelembe esnek), de a film lehengerlő vizualitásának nehéz ellenállni. Kicsit elcsábulunk az orientalista toposzok felé, de közben megízleljük az Oszmán Birodalom történelmét (nehéz nem a török történelmi sorozatokra gondolni). A tanulságok néha már-már erőltetettek, de Elba és Swinton kissé bizarr, de vonzó párosa jobbára kiegyenlíti a filmet. A fordulatok senkit sem fognak meglepni – minden szereplőnek jobban kellene vigyáznia, hogy mit kíván –, de jó elmerülni az illatos, tarka, buja világban, ahol szépen csillognak a testek és az ajkak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
