A kínai-belga zongorista New Yorkban dolgozott Ralph Alessivel, az ECM albumairól itthon is ismert amerikai trombitással, aki szívesen csatlakozott hozzájuk, így ők hárman alkotják az együttest. Az Opus Jazz Club ragaszkodott a belga W. E. R. F. Records által kiadott lemez hazai bemutatójához a járvány miatti nehézségek dacára. Persze egy szabad improvizációs koncert sosem törekszik a lemez visszaadására, de azért markánsan észlelhetőek voltak a témák. A jazz örök kérdésére, hogy mennyire rúgja fel saját hagyományait a megújulása során, Koo-éknak kész válaszuk van, amire jellemző, hogy nála a hangversenyzongora tetején ott a szinti és az elektronika. Leginkább az ő eredetisége hat: közelebb áll az ECM-féle statikus hangképfestéshez, mint az ösztönös ritmusélvezethez, de szó sincs vértelenségről. Alessi gyors tempóban és kifejezőerőben káprázatos, a majdnem két óra alatt nem volt egy olyan futama sem, amely hasonlított volna a másikra. Az avantgárd mindig igyekszik meglepőt húzni, és a meglepetésből is elég néha, de az arányérzék mindhárom tagnál működik: akkor váltanak hangulatot, tempót, amikor már mindent elmondtak abban a móduszban. Koo stílusa túl van a free akarnokságán, és nem kizárólag absztrakt formában osztja meg hallgatóival mondandóját. Gyárfás dobolása – amelynek fénypontja „beszédes” szólója volt a pergőn – az alázatos, de egyenrangú alkotótársé.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
