Az elsőn Stravinsky Hegedűversenye szerepel, a másodikon a 18. századi Pietro Locatelli néhány versenyműve, az év végére azonban befutott a legújabb albuma is, amelynek egyedül ő a főszereplője. A művész talán tiltakozna egy ilyen kijelentés ellen, de hát valljuk be, a kiadó sem a barokk korszak alig ismert olasz, német és francia komponistáit szánta húzóneveknek. A régizene szólóhegedű-repertoárja véges, de sokkal mélyebb, hogy csak a Bach-szólódarabokat játsszuk újra és újra.
Isabelle Faust megközelítése kifejezetten energikus, olykor még harciasnak is mondható. Johann Georg Pisendel a-moll szólószonátájának Gigue tételében például úgy játssza az ördögi díszítéseket, hogy közben sosem torpan meg a tánc ritmusában, a vonókezelése pedig a zene vonzástörvényeinek biztos érzékéről árulkodik. (A zeneszerző 1712-től a drezdai udvari zenekar, Európa legjobb együttesének koncertmestere volt.) Louis-Gabriel Guillemain nevéért alighanem a legtájékozottabb hallgatónak is fel kell ütnie a lexikont: a XV. Lajos udvarában muzsikáló hegedűs művéből olasz hatásokat hallani, ezt az előadó elegánsan, jó arányérzékkel tolmácsolja. A lemezt Johann Joseph Vilsmayr szólópartitája, és az osztrák hegedűs mestere, Heinrich Ignaz Biber egy Passacagliája zárja. Isabelle Faust játéka ezekben is makulátlan és kontrollált. Ha mást nem, csak ezt fel lehet róni neki.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
