lemez

John Grant: The Art of the Lie

Visszhang

John Grantben kétféle zenész lakozik.

Az egyik hatalmas diszkóslágereket akar írni, és azt szeretné, ha az emberek robotmozdulatokkal táncolnának rájuk. A másik a melankolikus dalokat szerző, stúdióban szöszölő zenetudós, aki addig nem nyugszik, amíg a lehető legfurcsább szintirétegeket nem pakolta egymásra. A michigani születésű dalszerző a mérsékelt sikereket elérő Czars nevű rockzenekarban kezdte a karrierjét a 90-es években, 2010 óta pedig szólóban igyekszik ezt a két megközelítést minél közelebb hozni egymáshoz.

A nemrég Budapesten is koncertező Grant immár a hatodik nagylemezénél tart. A most megjelent The Art of the Lie hangzása mintha azt próbálná újrateremteni, ahogyan a 80-as években elképzelték a jövő elektronikus zenéjét. A zenész gondosan ügyel arra, hogy ezek szerint válogassa meg hangszíneit, és ennek remek példája a feszes középtempóban nyitó All That School for Nothing, amelynek vokóderes refrénje egy picit idegtépőnek tűnik elsőre, de aztán nem megy ki az ember fejéből. A következő dal, a Marbles viszont lassú, sötét atmoszférájával és gazdagon dúsított vokáljaival a lemez másik pólusát jelöli ki. A The Art of the Lie-t inkább az utóbbi dalok dominálják, bár van még egy slágeresebb blokk (Meek AF, It’s a Bitch), de a gyerekkori traumákban vájkáló dalszövegekhez jobban illenek a meditatívabb hangulatok. A kicsit több mint egyórás játékidő egy parányit több a kelleténél a Grant-féle furcsaságokból, de így is érdemes a figyelemre.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.