lemez

John Grant: The Art of the Lie

Visszhang

John Grantben kétféle zenész lakozik.

Az egyik hatalmas diszkóslágereket akar írni, és azt szeretné, ha az emberek robotmozdulatokkal táncolnának rájuk. A másik a melankolikus dalokat szerző, stúdióban szöszölő zenetudós, aki addig nem nyugszik, amíg a lehető legfurcsább szintirétegeket nem pakolta egymásra. A michigani születésű dalszerző a mérsékelt sikereket elérő Czars nevű rockzenekarban kezdte a karrierjét a 90-es években, 2010 óta pedig szólóban igyekszik ezt a két megközelítést minél közelebb hozni egymáshoz.

A nemrég Budapesten is koncertező Grant immár a hatodik nagylemezénél tart. A most megjelent The Art of the Lie hangzása mintha azt próbálná újrateremteni, ahogyan a 80-as években elképzelték a jövő elektronikus zenéjét. A zenész gondosan ügyel arra, hogy ezek szerint válogassa meg hangszíneit, és ennek remek példája a feszes középtempóban nyitó All That School for Nothing, amelynek vokóderes refrénje egy picit idegtépőnek tűnik elsőre, de aztán nem megy ki az ember fejéből. A következő dal, a Marbles viszont lassú, sötét atmoszférájával és gazdagon dúsított vokáljaival a lemez másik pólusát jelöli ki. A The Art of the Lie-t inkább az utóbbi dalok dominálják, bár van még egy slágeresebb blokk (Meek AF, It’s a Bitch), de a gyerekkori traumákban vájkáló dalszövegekhez jobban illenek a meditatívabb hangulatok. A kicsit több mint egyórás játékidő egy parányit több a kelleténél a Grant-féle furcsaságokból, de így is érdemes a figyelemre.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Testvér testvért

  • - turcsányi -

A hely és az idő mindent meghatároz: Szilézia fővárosában járunk, 1936-ban; történetünk két héttel a berlini olimpia előtt indul és a megnyitó napjáig tart.

Vadmacskák

  • SzSz

Kevés kellemetlenebb dolog létezik annál, mint amikor egy kapcsolatban a vágyottnál eggyel többen vannak – persze, a félrelépéseket, kettős életeket és házasságszédelgőket jól ismerjük, ha az elmúlt években feleannyi sorozat készült volna ezekből, akkor is kitehetnénk a „túltermelés” táblát.

Fiúk az úton

Stephen King mindössze 19 éves volt, amikor 1967-ben papírra vetette A hosszú menetelést. A sorshúzásos alapon kiválogatott és a gazdagság és dicsőség ígéretével halálba hajszolt fiatalemberek története jól illeszkedett a vietnámi háború vetette hosszú árnyékhoz.

Bálványok és árnyékok

Egyszerre volt festő, díszlet- és jelmeztervező, költő és performer El Kazovszkij (1948–2008), a rendszerváltás előtti és utáni évtizedek kimagasló figuratív képzőművésze, akinek a hátrahagyott életműve nem süllyedt el, a „Kazo-kultusz” ma is él.

Múzeum körúti Shaxpeare-mosó

Ez a Shakespeare-monográfia olyan 400 oldalas szakmunka, amelyet regényként is lehet olvasni. Izgalmas cselekmény, szex, horror, szerzői kikacsintások, szövegelemzés, színház- és társadalomtörténeti kontextus, igen részletes (és szintén olvasmányos) jegyzetapparátussal.