Az egyik hatalmas diszkóslágereket akar írni, és azt szeretné, ha az emberek robotmozdulatokkal táncolnának rájuk. A másik a melankolikus dalokat szerző, stúdióban szöszölő zenetudós, aki addig nem nyugszik, amíg a lehető legfurcsább szintirétegeket nem pakolta egymásra. A michigani születésű dalszerző a mérsékelt sikereket elérő Czars nevű rockzenekarban kezdte a karrierjét a 90-es években, 2010 óta pedig szólóban igyekszik ezt a két megközelítést minél közelebb hozni egymáshoz.
A nemrég Budapesten is koncertező Grant immár a hatodik nagylemezénél tart. A most megjelent The Art of the Lie hangzása mintha azt próbálná újrateremteni, ahogyan a 80-as években elképzelték a jövő elektronikus zenéjét. A zenész gondosan ügyel arra, hogy ezek szerint válogassa meg hangszíneit, és ennek remek példája a feszes középtempóban nyitó All That School for Nothing, amelynek vokóderes refrénje egy picit idegtépőnek tűnik elsőre, de aztán nem megy ki az ember fejéből. A következő dal, a Marbles viszont lassú, sötét atmoszférájával és gazdagon dúsított vokáljaival a lemez másik pólusát jelöli ki. A The Art of the Lie-t inkább az utóbbi dalok dominálják, bár van még egy slágeresebb blokk (Meek AF, It’s a Bitch), de a gyerekkori traumákban vájkáló dalszövegekhez jobban illenek a meditatívabb hangulatok. A kicsit több mint egyórás játékidő egy parányit több a kelleténél a Grant-féle furcsaságokból, de így is érdemes a figyelemre.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
