Innen indult az olasz könnyűzenei közeg egyik legfurább képviselője, az Ufomammut nevű kozmikus stoner-sludge-doom trió. Bármennyire bizarr is a 2000-ben induló zenekar neve, jó közelítést adhat ahhoz a hangzásvilághoz, amit képvisel. Lassú tempókból építkező, sokszor 10–12 percesre duzzadó, monumentális doom alkotja e hangzás vázát, erre kerülnek a sludge metál sebes, disszonáns esztétikájából, a stoner zajosra, életlenre torzított akkordmeneteiből építkező gitárfutamok, amelyek alapján tényleg azt hihetnénk, egy mamutcsorda készül előtörni a hangfalakból. Ami viszont elkülöníti őket a színtér többi Black Sabbath-epigonjától, az a szokatlan elektronikus effektek alkalmazása – innen a „kozmikus” jelző.
A friss korongon, ha lehet, még mélyebbre merül a zenekar a kínzóan nehézsúlyú akkordok közé, de most jelentősebb hangsúlyt kap az „ének”, pontosabban Urlo basszusgitáros fojtott, szinte death metálba hajló hörgése is. Az alig háromnegyed órás anyag mindenki számára tartogat valamit: a lemeznyitó Crookhead pszichedelikus doom, megmártva egy nagy adag elektronikában, a Kismet (és a lemezt záró Soulost) repetitív, éteribb krautrock, vagyis inkább krautmetal, míg a Mausoleum az egész koncepció kiteljesedése hatalmas dinamikai váltásokkal, improvizatívnak ható betétekkel. Rómát nem egy nap alatt építették, de ez a lemez képes lenne egy nap alatt lebontani.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
