Innen indult az olasz könnyűzenei közeg egyik legfurább képviselője, az Ufomammut nevű kozmikus stoner-sludge-doom trió. Bármennyire bizarr is a 2000-ben induló zenekar neve, jó közelítést adhat ahhoz a hangzásvilághoz, amit képvisel. Lassú tempókból építkező, sokszor 10–12 percesre duzzadó, monumentális doom alkotja e hangzás vázát, erre kerülnek a sludge metál sebes, disszonáns esztétikájából, a stoner zajosra, életlenre torzított akkordmeneteiből építkező gitárfutamok, amelyek alapján tényleg azt hihetnénk, egy mamutcsorda készül előtörni a hangfalakból. Ami viszont elkülöníti őket a színtér többi Black Sabbath-epigonjától, az a szokatlan elektronikus effektek alkalmazása – innen a „kozmikus” jelző.
A friss korongon, ha lehet, még mélyebbre merül a zenekar a kínzóan nehézsúlyú akkordok közé, de most jelentősebb hangsúlyt kap az „ének”, pontosabban Urlo basszusgitáros fojtott, szinte death metálba hajló hörgése is. Az alig háromnegyed órás anyag mindenki számára tartogat valamit: a lemeznyitó Crookhead pszichedelikus doom, megmártva egy nagy adag elektronikában, a Kismet (és a lemezt záró Soulost) repetitív, éteribb krautrock, vagyis inkább krautmetal, míg a Mausoleum az egész koncepció kiteljesedése hatalmas dinamikai váltásokkal, improvizatívnak ható betétekkel. Rómát nem egy nap alatt építették, de ez a lemez képes lenne egy nap alatt lebontani.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
