Aligha viseltetnénk elegendő türelemmel e töredékekből, külön-külön érdekfeszítő, de egésszé sehogyan sem formálódó prózakötettel szemben, ha nem a már nálunk is népes rajongótáborral rendelkező izlandi sikerszerző írta volna. Jón Kalman Stefánsson a legelső prózakötetét harminchárom évesen jelentette meg, az azóta eltelt újabb három évtizedben tizenegy regénnyel jelentkezett: ezzel a kötettel a magyar fordítók utolérték a szerzőt. A fordítás ezúttal is szépen gördülő szöveg.
Annyi biztosan igaz, hogy Stefánsson korai zsengéjéből kihallik a későbbi remek prózaíró. Izlandon, ahol a menny és a pokol összeér, az emberek gondolatait pedig még uralja az ismeretlen, a rejtély, a zsigeri vágy és a félelem, egymáshoz könnyen illesztett mozaikokból bontakozik ki egy kis közösség élete. De még találóbb ezeket az enigmatikus, álomszerű jeleneteket az átvedlő költő kísérleteinek tulajdonítani: Stefánsson még csak ismerkedik a prózaírás szabályaival, hogy aztán később rájöjjön, nem érdemes mindig értelmezési kétségek között hagyni az olvasót: tizennégy rímelő sor esetében még rászánjuk magunkat a kódfejtésre, de a sűrű oldalakon előbb-utóbb elfáradunk a metaforákban. Ám a kikapós cselédlányokról és kemény feleségekről, bikával, hóval-faggyal elbíró parasztokról, gumicsizmás lelkészről, rémületes trollokról és disszidáló elvágyódókról szóló történetek látomásos prózája hipnotizál is, ahogy megmutatja egy ősibb világ utolsó óráit, mely órákból azóta már csak percek maradtak.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
