Aligha viseltetnénk elegendő türelemmel e töredékekből, külön-külön érdekfeszítő, de egésszé sehogyan sem formálódó prózakötettel szemben, ha nem a már nálunk is népes rajongótáborral rendelkező izlandi sikerszerző írta volna. Jón Kalman Stefánsson a legelső prózakötetét harminchárom évesen jelentette meg, az azóta eltelt újabb három évtizedben tizenegy regénnyel jelentkezett: ezzel a kötettel a magyar fordítók utolérték a szerzőt. A fordítás ezúttal is szépen gördülő szöveg.
Annyi biztosan igaz, hogy Stefánsson korai zsengéjéből kihallik a későbbi remek prózaíró. Izlandon, ahol a menny és a pokol összeér, az emberek gondolatait pedig még uralja az ismeretlen, a rejtély, a zsigeri vágy és a félelem, egymáshoz könnyen illesztett mozaikokból bontakozik ki egy kis közösség élete. De még találóbb ezeket az enigmatikus, álomszerű jeleneteket az átvedlő költő kísérleteinek tulajdonítani: Stefánsson még csak ismerkedik a prózaírás szabályaival, hogy aztán később rájöjjön, nem érdemes mindig értelmezési kétségek között hagyni az olvasót: tizennégy rímelő sor esetében még rászánjuk magunkat a kódfejtésre, de a sűrű oldalakon előbb-utóbb elfáradunk a metaforákban. Ám a kikapós cselédlányokról és kemény feleségekről, bikával, hóval-faggyal elbíró parasztokról, gumicsizmás lelkészről, rémületes trollokról és disszidáló elvágyódókról szóló történetek látomásos prózája hipnotizál is, ahogy megmutatja egy ősibb világ utolsó óráit, mely órákból azóta már csak percek maradtak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
