Belarusz 2021 őszén – az országra az elcsalt választásokat követő tiltakozások vérbe fojtása miatt kirótt szankciókra válaszul (és persze orosz sugalmazásra) – megnyitotta uniós tagállamokkal közös határait az ázsiai és afrikai válságzónákból Európába tartó menekülttömegek előtt, sőt kifejezetten szervezte a migrációt. A lengyel határon egymással farkasszemet néző katonák úgy dobálták át a határon élőket és holtakat (!), ahogy a rossz szomszédok szokták egymás kertjébe áthajigálni a szemetet. Erről a helyzetről készített Agnieszka Holland egy nemzetközileg igen sikeres, hazájában viszont kiátkozott filmet. Amelyben rettenetes dolgok történnek hatósági emberek közreműködésével: a nyílt megalázástól terhes nő fizikai bántalmazásán át gyermekhalálig. A mű mozaikos szerkezetű, valóságos történeteken alapul, menekülők, segítők, határőrök által megélt eseményeken, és csak lassanként rajzolódik ki a voltaképpeni hősök – egy határ menti faluban élő, Covidban elhunyt férjét gyászoló pszichológusnő és egy hamarosan apává váló határőr – alakja. Előbbi a börtönt is kockáztatva csatlakozik az emberjogi aktivistákhoz, utóbbi részt vesz az erőszakos kitoloncolásokban, de felébred benne a lelkiismeret.
A film erős hatású, különösen a menekültek történetei torokszorítók, ám célra szelektáltak csakúgy, mint a szereplők, akik közül feltűnően hiányoznak a valóságban többséget alkotó fiatal férfiak. Az aktivisták az interakciók során nem egymáshoz szólnak, hanem kibeszélnek a filmből, ez pedig az átélhető emberi dráma rovására erősíti fel a mű emberjogi kiáltvány jellegét.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
