Ám a tenorfachban is férfiasabban, sötétebben és kicsit karcosabban szól, mint egy szokásos hőstenor. Ezt a „karcot” az est első félidejében meg kellett szoknunk, s A végzet hatalma áriájában Don Alvarónak nem volt minden hangja makulátlan. Aztán Ponchiellit és Leoncavallót hallgatva konstatálhattuk, hogy igen, más ez a matéria, mint egy igazi olasz hőstenor, de ilyennek szeretjük. Katarzistól azonban nem kellett tartanunk. Aztán jött a Wagner-félidő, és az embert hatalmába kerítette az érzés, hogy jókor van jó helyen. Kaufmann is ekkor került igazán a helyére. Ekkor már előttünk is kiteljesedett, ahogy a tehetség, a hangi adottságok, a zeneiség az intellektus és a bölcsesség jelenlétével párosult. Az énekes mind Siegmund monológját, mind Walter versenydalát és Lohengrin Grál-elbeszélését is mesteri dramaturgiával építette fel, tévedhetetlenül megtalálva az egyetlen csúcspontot, ahol a zenei fejlesztés és a lelki út célba ér. Ilyenkor az idő megáll, a hang teljesen kinyílik, s a szöveg kimondja azt a szót vagy nevet, amelytől a világ megváltozik. A ráadásként énekelt Wesendonck-dal, az Álmok új és nagyon vonzó színt vitt az énekes portréjára, majd Siegmund Tavaszi dala megismételte a Wagner-szerepek bravúrját, a „Vágyom egy nő után” kezdetű Lehár-sláger A mosoly országából pedig a rajongótábort is a fellegekbe repítette. Ilyen az 54 éves Kaufmann. iPadről énekel? Okosan használja pianissimóit? Persze. De kétségkívül nagy énekes. És főként: szerethető.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
