Terry Riley-hoz és Lou Harrisonhoz hasonlóan azok közé tartozik, akiket felvillanyozott a Beatles indiai utazása, Ravi Shankar szitárjátéka és az indiai ragák egyszerre kötött, mégis szabad, improvizatorikus világa. Tizenhét tételes ciklusa, a Fuga Indiana kísérlet arra, hogy a bachi ellenpontot – a reneszánszban és barokkban gyökerező, ugyancsak kötött szerkesztésmódot – ötvözze a hindusztáni klasszikus zene stílusaival és modális hangsoraival. Az indiai stílusirányzatok egyikét, a dhrupadot olykor a hang jógájának is nevezik, de túl vagyunk már azon, hogy rögtön hátast dobjunk mindentől, ami a nagy Indiából érkezik. Mivel a zongora a szitárral ellentétben nem képes a hangok hajlítására, Koskinen kompozíciójában egzotikus ízt nem érzékelünk, sokkal inkább a rokonságot Debussy vagy Cage egyes műveivel, és meglepő módon még inkább Keith Jarrett koncertimprovizációival. Így máris megmutatkozik Arto Koskinen koncepciójának sérülékeny pontja: olyan ez a zene, mintha nem írott darabokból állna, miközben mégis írott darabokról van szó. A kortárs érdeklődésű, negyvenéves finn pianista, Joonas Ahonen, aki pár éve Ligeti zongoraversenyéből is nagyszerű lemezt készített, mívesen, szép billentéssel játssza a bachi áttetszőséget igénylő kompozíciókat. Hogy jelentősek-e ezek a művek? Ebben nem vagyunk biztosak, de jó őket hallgatni.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
