Visszhang

Három évvel ezelőtti koncert lenyomatát vehetjük kézbe – egyszerre a veszteség és a visszavétel dokumentumaként.

A női öntudatra ébredést ezerféle színigaz történetben tálalták már fel, miért lenne kivétel e gyakorlatban a birkózásnak az Egyesült Államokban űzött, nálunk pankrációnak nevezett vásári válfaja, a wrestling?

A szöglet fél gól, egy jó zenei intro már fél siker.

Minnesotában járunk, jobbára a Lake Hilda jegén, a tó valszeg kitalált, pont ott tán nincs Hilda-tó, de úgyis Finnországban forgatták a filmet, az ezerből egy meg nyilván elmegy Hildának.

Alexandru Popa darabja a házastársi hűség témáját boncolgatja egzisztencialista szemszögből, rengeteg csavarral.

Hősnőnk, Shula épp hazafelé autózik a sötét éjszakában, miközben saját, fura öltözékében gyönyörködik – pár perccel később viszont már extravagáns ruhája lesz a legkevésbé kirívó elem.

A Wilco frontemberének teherbírása a hatvanhoz közelítve sem csökken.

Sokszereplős a mű, össze sem tudtam számolni, hányan jelennek meg a színpadon.

A bemutatkozó verseskötetek legnagyobb tétje felmutatni, hogy a szerző megtalálta-e a nyelvét.

Nia DaCosta vérbő Ibsen-adaptációjában nemcsak a korszak, hanem a tónus és a hősök körvonalai is megváltoznak.

Egy Sunn O)))-koncert annyiban hasonlatos Tarr Béla filmjeihez, hogy megtekintése a közönség részéről is valamiféle lelki felkészülést igényel.

Valahol Delaware megyében járunk, mondjuk, Philadelphia Zsámbéki-medencéjében, szép a táj.

A program első felében Liszt két „egyfelvonásos” zongoraversenyének szólistájaként Palojtay makulátlanul adta elő szólamát.

Két idegen baktat az utcán: apa és fia.