Visszhang

Posztpunk zenekarként szokták őket felcímkézni, ami annyiban igaz, hogy produkciójukban felfedezhetők a punk és közvetlenül a punk utáni „daloskönyv” kedvelt elemei.

Furcsának tűnhet, de a queer közösség nemcsak az artmozik sötét termeibe száműzött, fájdalmas drámákra vágyik az előbújás traumájáról, a gyűlölködésről és az önelfogadás bonyodalmairól, hanem romkomokra is, amelyek pont olyan butuskák és sziruposak, mint heteró társaik (ezt a vonalat képviseli a Kszi, Simon, a Karácsonyi meglepi és a Fülig beléd zúgtam is). A lefóliázott könyvek korában ez nem csupán ízlésbeli kérdés, hanem politikai manifesztum is.

Az ausztrál zenekar nem találta fel a spanyolviaszt.

Hét évvel ezelőtt szédületesen jó koncertet adott az M83 a Szigeten.

A történelmet, mint tudjuk, a győztesek és a férfiak írják – mindezt mi sem bizonyítja jobban, mint az úgynevezett Tudor-mítosz.

Éjjel fél egykor régi adósságomat törlesztettem, amikor úgy döntöttem, belenézek a brightoni Bonobo produkciójába.

Alex Herron a tavalyi Menekülj! után megint csak egy sötét múltú tinilány (horror)történetét meséli el, most azonban a család helyett a gyászt, a depressziót és az alkoholizmust választotta központi témájául.

A brit Penguin Cafe Orchestra története 1997-ben ért véget az alapító Simon Jeffes halálával.

A kötet negy­ven­öt rövid, legtöbb esetben alig pár oldalas novellája a kortárs magyar irodalomból kikopni látszó groteszk és az abszurd próza hagyományait idézi.

A kvartettprimáriusból lett karmester kapcsán a kritikusok a régi maestróknak kijáró kultuszról beszélnek, holott Takács-Nagy Gábor alkata és energiája kicsit sem emlékeztet Karajanra vagy Soltira.

Vannak a Szigetnek bejáratott zenekarai.

Az Egyesült Államok és Kína viszonya rég nem volt ilyen kiélezett.

Martin Newell hetven­éves bácsi, aki egy angliai kisvárosban lakik.

Itt, ebben a világ tengereitől reménytelenül távol fekvő országban fantáziánk gyakorta forog a nagy vizek körül.