Visszhang: lemez

The Cleaners from Venus: K7

Visszhang

Martin Newell hetven­éves bácsi, aki egy angliai kisvárosban lakik.

Élete nagy részében kertészként dolgozott, emellett otthonában megszállottan készített lemezeket Cleaners from Venus néven, s azokat lemezkiadó híján a 80-as években másolt kazettákon küldözgette pár száz követőjének. A nagy áttörés nem vált valóra, még a kiválóan sikerült szólólemezével sem (The Greatest Living Englishman, 1994), amelynek az XTC-s Andy Partridge volt a producere. Az internetes zeneblogok korában azonban Newell életműve a helyé­re került, lemezeit újra elkezdték kiadni, neves zenekarok dolgozták fel a számait, dokumentumfilm készült róla, az Only a Shadow című dala pedig mára úgy számít klasszikusnak, hogy a megjelenésekor alig hallotta valaki.

A későn jött sikernek köszönhetően a 2010-es évekre a Cleaners >From Venus is feltámadt. Az újabb lemezek némiképp öregesebbek és sterilebbek a korábbiaknál, de a zene alig változott. Newell szentimentális, apró dolgokra rácsodálkozó dalai leginkább a 60-as évek pszichedelikus popját és a középkorszakos Beatlest idézik. A most megjelent K7 is ebbe a sorba illik, és vannak rajta ugyan felejthetőbb részek, de olyan pillanatok is, amelyekért érdemes meghallgatni: a Beautiful Stoned például a csúcsműnek tekinthető Going to Eng­landen (1987) is szerepelhetne, a lemez végén lévő A Wedding Band pedig még úgy is csodálatos, hogy utána egy lónyerítéssel fűszerezett, leginkább egy agrárműsor főcímzenéjére emlékeztető instrumentális szám billenti ki a hallgatót.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)