Visszhang: lemez

Loscil: Clara

  • - minek -
  • 2021. június 16.

Visszhang

A kanadai Destroyer indie-pop-zenekar egykori dobosa és fúvósa, Scott Morgan.

Scott Morgan már jó ideje az elektronikus zenei univerzum egyik legizgalmasabb, és példás, szinte mániákus következetességgel alkotó ambient hangművésze. Új lemezét egy 22 tagú magyar vonószenekar 3 perces felvételéből munkálta készre: a talált zenét 7 inches maxilemezre vágta, durván összekarcolta, majd ebből mintázta ki az egyes darabok alapjául szolgáló hurkokat. De mindez csak a gyártási technológia, Loscil nevű projektje keretében Morgan ugyanis földöntúlian szép és finoman sodró zenefolyamot rakott össze a nyersanyagból, amely tematikailag, és a számcímek – Lumina, Lucida, Aura, Sol stb. – által sugallt módon is, a természetben előbukkanó fény, illetve annak tulajdonságai, attribútumai köré épült. A Clara (eredeti értelmében „fényes”, „ragyogó”) tökéletes kísérőzene lehetne a nap ciklusát követő, a kozmosz minden zugát egyszerre fürkésző megfigyelési projekthez. Hol sejtelmesen derengve, hol hullámokban terjedve, hol pislákolást idézve törnek elő a hangok, az Orta című darabban pedig finoman gyűrődő, puha lüktetés egészíti ki a hipnotikus, álomszerű textúrát. Az időtlen körforgást sugalló darabokban csupán néha történik utalás az idő metrumára: a latinul reggeli csillag jelentésű Vespera című kompozíció kettős (egyszerre metronómot és óraművet idéző) ritmikus ketyegése kivételes momentum, e környezetben szinte katartikus hatású.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)