Visszhang: dokumentumfilm

Madu

Visszhang

A hatásra törekvő film­készítőknek manapság már nem muszáj kopóként kajtatni a vászonra vihető sztorikat.

Olykor elég csak megnyitniuk az online platformokat, és a téma maga borítja eléjük a kincseit. Így kezdődött a nigériai fiú, Anthony Madu története is, akinek az élete – a virálissá váló, esőben táncoló videója mentén – elindult a hollywoodi siker­sztoriknak kitaposott úton, a szemfüles alkotóknak tálcán kínálva a meghatottságra bazírozó film­ötletet.

Madut mindenki ismeri az elszegényedett nigériai településen, hisz’ nem túl sűrű arrafelé a balettező tinifiú. Az elhivatott táncos történetébe ott kapcsolódunk be, ahol ösztöndíjat kap egy londoni tánciskolába, álma megvalósítása azonban nagy árat követel: az egész családját hátra kell hagynia, ráadásul egy komoly szembetegség is fenyegeti épülő karrierjét. Innen szép nyerni – gondolnánk –, s Matthew Ogens és Joel Kachi Benson mozijában nem is tűnik opció­nak a kudarc. Noha dokumentumfilm lévén a cselekményt többnyire az élet jegyzi, a dramaturgiát láthatóan olyasvalaki, akit nagyon elbűvöltek a performance-ra kicsúcsosodó, közhelyekből épülő sikerfilmek, így az alkotás minden aspektusa ennek a mennybemenetelnek lett beáldozva. Pedig a kimaradó jelenetek – például, hogy hogyan jutott el Madu az ösztöndíjig, hogyan fogadta az igencsak konzervatívnak tűnő édesapja, hogy fia balett-táncos legyen, s hogyan formálta negatívan a közösségben betöltött szerepét a kiválasztottság – sokkal érdekesebbek lettek volna, mint egy épp a lényegre vak Billy Elliot-parafrázis.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.