Olykor elég csak megnyitniuk az online platformokat, és a téma maga borítja eléjük a kincseit. Így kezdődött a nigériai fiú, Anthony Madu története is, akinek az élete – a virálissá váló, esőben táncoló videója mentén – elindult a hollywoodi sikersztoriknak kitaposott úton, a szemfüles alkotóknak tálcán kínálva a meghatottságra bazírozó filmötletet.
Madut mindenki ismeri az elszegényedett nigériai településen, hisz’ nem túl sűrű arrafelé a balettező tinifiú. Az elhivatott táncos történetébe ott kapcsolódunk be, ahol ösztöndíjat kap egy londoni tánciskolába, álma megvalósítása azonban nagy árat követel: az egész családját hátra kell hagynia, ráadásul egy komoly szembetegség is fenyegeti épülő karrierjét. Innen szép nyerni – gondolnánk –, s Matthew Ogens és Joel Kachi Benson mozijában nem is tűnik opciónak a kudarc. Noha dokumentumfilm lévén a cselekményt többnyire az élet jegyzi, a dramaturgiát láthatóan olyasvalaki, akit nagyon elbűvöltek a performance-ra kicsúcsosodó, közhelyekből épülő sikerfilmek, így az alkotás minden aspektusa ennek a mennybemenetelnek lett beáldozva. Pedig a kimaradó jelenetek – például, hogy hogyan jutott el Madu az ösztöndíjig, hogyan fogadta az igencsak konzervatívnak tűnő édesapja, hogy fia balett-táncos legyen, s hogyan formálta negatívan a közösségben betöltött szerepét a kiválasztottság – sokkal érdekesebbek lettek volna, mint egy épp a lényegre vak Billy Elliot-parafrázis.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
