A rövid, tematikus ciklusok költeményein keresztül időben és térben is nagy távolságokat járunk be. Az egyik pillanatban még lobogó hajú iráni nőkről, néhány oldallal később már a szerelem és a gyász feldolgozását egyaránt megnehezítő internetes kommunikáció abszurditásáról olvasunk, hogy aztán az ismeretlen emberek szenvedései miatt érzett empátia kérdése, vagy épp a személyes tragédiák kerüljenek új megvilágításba.
Minden szakaszban találni kiemelkedő darabokat, a legjobban mégis azok a szövegek működnek, amelyek szűkszavúságuk ellenére is képesek egész élettörténeteket elbeszélni. Ilyen például a kizárólag kérdésekből, valamint csak felkiáltásokból álló verspár, amelyek hangulata sok tekintetben emlékeztet a szerző novelláira.
A szabadversek között kötött formákkal csak elvétve találkozni. Ha mégis, ott általában paródiává válik a verstan. Ez a helyzet a szabályos lüktetésű Szmötyi esetében is, amely egy dugulás történetét dolgozza fel. „Nyílás bús leve messzire árad, / eljön a vég, falat bontani kell, / két kalapács veri széjjel a csempét, / szomszédnak intek: »á, bagatell!«” – a hasonló, jól sikerült ujjgyakorlatok bizonyítják, hogy a szerző ilyet is tud, ha akar, egyúttal azt is jelzik, hogy bár sajátos szabályok szerint működő líráról van szó, a versek többségének prózaisága a legkevésbé sem tekinthető esetlegesnek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
