Visszhang: koncert

Makrohang

Visszhang

Az, hogy három jazzkonzis srác még nagylemezt sem megjelentető posztrock/poszt­metál zenekara évek után összeáll egy koncertre és megtölti a Turbina 450 fős nagytermét, nem olyan dolog, amire számítana az ember.

A 2010-es évek közepén nagy reményekkel indult Makrohang mégis összehozta ezt – annak ellenére, hogy saját bevallásuk szerint hat éven keresztül nem csak nem zenéltek, de nem is beszéltek egymással. De miután tavaly tartottak egy ingyenes koncertet, amelyre kétszer annyian mentek el, mint a hely befogadóképessége, meggyőződhettek arról, hogy van igény a budapesti zenekarra.

Érdekes, hogy a Makrohangnak kifejezetten jót tett, hogy a maga teljességében csak pár koncertfelvétel érhető el róluk: a tényleges produkció minősége tulajdonképpen szájról szájra terjedt, sok társaságban fordult meg valaki Budapesten, aki fontoskodva jelezte, hogy „látta őket élőben”, ez pedig kitermelte azt az igényt, hogy a csendes gitárpengetéseket szép lassan noise rockos kakofóniába utaztató zenekart tényleg sokan akarják látni. Nos, ha minden igaz, akkor a zenekar most már velünk marad, a januári koncert alapján pedig nagyon jól járunk velük. Az improvizatív, a zenei autofellációtól mégis nagyon messze álló Makrohang ugyanis nem csak jól hozza a posztrockkal járó szten­derdeket, de az általában egy kaptafára épülő stílusban még valamiféle egyedi, már-már furcsa hangzást is képes felépíteni. Épp annyira furcsát, hogy a Makrohang akár tényleg nagy zenekarrá is válhasson.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.