Makrohang

Az, hogy három jazzkonzis srác még nagylemezt sem megjelentető posztrock/poszt­metál zenekara évek után összeáll egy koncertre és megtölti a Turbina 450 fős nagytermét, nem olyan dolog, amire számítana az ember.

A 2010-es évek közepén nagy reményekkel indult Makrohang mégis összehozta ezt – annak ellenére, hogy saját bevallásuk szerint hat éven keresztül nem csak nem zenéltek, de nem is beszéltek egymással. De miután tavaly tartottak egy ingyenes koncertet, amelyre kétszer annyian mentek el, mint a hely befogadóképessége, meggyőződhettek arról, hogy van igény a budapesti zenekarra.

Érdekes, hogy a Makrohangnak kifejezetten jót tett, hogy a maga teljességében csak pár koncertfelvétel érhető el róluk: a tényleges produkció minősége tulajdonképpen szájról szájra terjedt, sok társaságban fordult meg valaki Budapesten, aki fontoskodva jelezte, hogy „látta őket élőben”, ez pedig kitermelte azt az igényt, hogy a csendes gitárpengetéseket szép lassan noise rockos kakofóniába utaztató zenekart tényleg sokan akarják látni. Nos, ha minden igaz, akkor a zenekar most már velünk marad, a januári koncert alapján pedig nagyon jól járunk velük. Az improvizatív, a zenei autofellációtól mégis nagyon messze álló Makrohang ugyanis nem csak jól hozza a posztrockkal járó szten­derdeket, de az általában egy kaptafára épülő stílusban még valamiféle egyedi, már-már furcsa hangzást is képes felépíteni. Épp annyira furcsát, hogy a Makrohang akár tényleg nagy zenekarrá is válhasson.