Mindegyik film ugyanarról szól (korosodó középosztálybeli hölgyek megmutatják, hogy van még bennük életöröm, sőt vonzerő), mindig ugyanolyan szereplői vannak (három-négy, férfijelenléttől meg nem zavart tinédzser néni), bennük mindig valamilyen vágy teljesül (utazás, pompomlányként szereplés, találkozás egy régi szerelemmel stb.), a hangvétel mindig a kockázatmentes csipkelődés, és mindig hozzá hasonló sztárok asszisztálnak Diane Keatonnak, hogy századszor is eljátszhassa pontosan ugyanazt a figurát, pontosan ugyanazokkal a gesztusokkal.
Ezúttal a nyári gyerektábori nosztagia van terítéken. Ötven év múltán ugyanott, ugyanazok, ugyanúgy. Kiderül, hogy mindenkiben ott lakozik még a csodaváró kamasz, az élet egy véget nem érő pubertás, és cseppet sem változnak az emberek. Aki vagány csajszi volt, az befutott influenszerként finanszírozza az egész mókát. Aki félénk volt, az továbbra is azért a fiúért ácsingózik, akibe hajdanán (egy már elhunyt férjen és egy megvalósult, ám egész életét uraló karrieren innen) szerelmes volt, és a furcsa frizurás öregúrrá lett ifjú sem közömbös éppen. Aki annak idején felhívta magára a figyelmet, az most is felhívja (csak most már az implantátum a feszes). És így tovább. Az egészből nem sül ki több az igaz barátság utáni nyávogásnál. A humor menthetné meg a filmet, de ahol egy seggre esés vagy egy vibrátorhoz fűzött megjegyzés poén lehet, ott ne számítson senki nagy hahotázásra.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
