Motorosok

„Meg kéne ölnöd, hogy levedd a dzsekimet” – búgja Austin Butler whiskyt kortyolgatva, amikor két marcona alak a bandajelét meglátva beleköt.

A színész olyan mértékben eggyé vált korábbi Elvis-szerepével, hogy még az akcentusa is megváltozott – a Motorosokban is úgy néz, beszél és jár, mint a Király. Ő Benny, akiről az utolsó jelenetig sem tudunk meg többet, mint ami első ránézésre nyilvánvaló: nehézfejű, vad és bármit megtenne a Vandálok nevű motoros csapatáért. De mi történik akkor, ha az imádott idea – egy banda, maga a szabadság, esetleg Amerika – romlásnak indul?

Jeff Nichols rendezőt Danny Lyndon ikonikus fotóalbuma inspirálta; nem csoda tehát, ha a Motorosok valóban olyan, mint egy megzenésített képeslap: a chopperektől kezdve a mocskos bőrkabátokon át a szakállakon lecsurgó piáig minden külsőség a helyén van; szinte érezni a benzin, a cigaretta és a mocskos macsó férfiak szagát; csak épp senkinek és semminek nincs valódi mélysége. A forgatókönyv helyett a veretes szereplőgárda dolga lenne élettel megtöl­teni a figurákat, s Butler mellett Jodie Comer és Tom Hardy is becsülettel teszi a dolgát. Előbbi alakítja Benny kedvesét, akinek Scorsese-inspirálta narrációja keretezi a sztorit; utóbbi pedig Johnnyt, aki egyik pillanatban még Brandót nézi a tévében, a másikban pedig megalapítja a Vandálokat – nagyjából minden fordulat ilyen keresetlenül pöfög elő. A tagok először csak motorral versenyeznek, majd bűnbeesésükből és tragédiáikból az amerikai hősmítosz hattyúdala kerekedik – mindezt sokszor láttuk már jobban megálmodni.