A New Yorkban alapított együttes három évtizedes története mentes az ablakon kidobott tévéktől, a sajtóban üzengetős tagcseréktől, vagy éppen a botrányba fulladt koncertektől. Az életmű is hasonlóan kiegyensúlyozott, az 1998-as The Proximity Effect, illetve az áttörést meghozó 2002-es Let Go a két legmagasabban jegyzett lemezük, de a többi anyag is egyenlő arányban tesz hozzá a Nada Surf nem túlságosan hivalkodó világához. Zenéjük leginkább a Fountains of Wayne vagy a Teenage Fanclub gitárpopjával rokonítható, részletgazdagon hangszerelt dalaiknak pedig Matthew Caws magas orgánuma ad egyedi karaktert.
Az együttes a tizedik albumán sem kockáztat túl nagyot, azt csinálja, amihez a legjobban ért. A Moon Mirror nem feltétlenül olyan lemez, amelynek lejátszása közben az ember 2024-ben érzi magát, de amíg jó dalok vannak, addig a hallgatót nem zavarják annyira a nosztalgikus hangulatok. Jó dalok pedig vannak, a felvezető kislemezként kiadott In Front of Me Now kifejezetten magasra tette a lécet, de vannak még figyelemre méltó pillanatok az új anyagon, még ha elsőre túlságosan homogénnek is tűnhet. Ilyen például a melankolikusabb Losing, a dallamvezetésében a korai Beatlest idéző Open Seas, az észrevétlenül derűsebb tónusra váltó Floater, vagy a két percnél alig hosszabb Intel and Dreams, mely utóbbi megcáfolja azt az elméletet, hogy az öregedő zenekarok kizárólag az egyre lassabb tempójú szerzeményekben érzik magukat igazán biztonságban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
