Visszhang: lemez

Nada Surf: Moon Mirror

Visszhang

A Nada Surf szerencsés csillagzat alatt született.

A New Yorkban alapított együttes három évtizedes története mentes az ablakon kidobott tévéktől, a sajtóban üzengetős tagcseréktől, vagy éppen a botrányba fulladt koncertektől. Az életmű is hasonlóan kiegyensúlyozott, az 1998-as The Proximity Effect, illetve az áttörést meghozó 2002-es Let Go a két legmagasabban jegyzett lemezük, de a többi anyag is egyenlő arányban tesz hozzá a Nada Surf nem túlságosan hivalkodó világához. Zenéjük leginkább a Fountains of Wayne vagy a Teenage Fanclub gitárpopjával rokonítható, részletgazdagon hangszerelt dalaiknak pedig Matthew Caws magas orgánuma ad egyedi karaktert.

Az együttes a tizedik albumán sem kockáztat túl nagyot, azt csinálja, amihez a legjobban ért. A Moon Mirror nem feltétlenül olyan lemez, amelynek lejátszása közben az ember 2024-ben érzi magát, de amíg jó dalok vannak, addig a hallgatót nem zavarják annyira a nosztalgikus hangulatok. Jó dalok pedig vannak, a felvezető kislemezként kiadott In Front of Me Now kifejezetten magasra tette a lécet, de vannak még figyelemre méltó pillanatok az új anyagon, még ha elsőre túlságosan homogénnek is tűnhet. Ilyen például a melankolikusabb Losing, a dallamvezetésében a korai Beatlest idéző Open Seas, az észrevétlenül derűsebb tónusra váltó Floater, vagy a két percnél alig hosszabb Intel and Dreams, mely utóbbi megcáfolja azt az elméletet, hogy az öregedő zenekarok kizárólag az egyre lassabb tempójú szerzeményekben érzik magukat igazán biztonságban.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)