Visszhang: koncert

Nagy Emma Quintet

Visszhang

A fiatal jazzötös talányos zenéje nem lesz mindenki kedvence, de ezek a muzsikusok nem is erre törekszenek.

Nagy Emma együttese hat éve tűnt fel egyéni hangjával, álomittas, hol vad, hol megfoghatatlanul sejtelmes dalaival, amelyekben könnyedén keverednek a klasszikus jazz, az art rock, a metál, az elektronikus zene és az ambient stílusjegyei. Három nagylemezük van, a Synced című legutóbbit a svájci Unit Records kiadó dobta piacra.

Az énekes szokatlanul kanyargó dallamvilága, lebegő, introvertált énekstílusa és szégyenlős színpadi perszónája ne tévesszen meg senkit: ezek a fiatalok tudják, hogy mit akarnak. Nagy Emma is – aki mintha Pallas Athénéként, teljes fegyverzetben lépett volna elő pár évvel ezelőtt (még akkor is, ha ez a fegyver mindössze egy mikrofon) –, meg a hangszeresek is, generációjuk kiemelkedő játékosai. Olykor Cseh Péter gitáros vezeti a csapatot, máskor Oláh Krisztián, de Klausz Ádám aszimmetrikus groove-jai és Dénes Ábel bőgője kell ahhoz, hogy az egész egységbe rendeződjön. A végeredmény sokszor egészen eksztatikus, de arra ne számítson senki, hogy az angol szöveget érteni fogja.

A Müpában elhangoztak azok a dalok is, amelyeket régóta ismernek az együttes rajongói (pl. a This Won’t Last), és néhány új szerzemény a tavalyi, Return című EP-ről (Why Love). A koncert vége felé a brit szaxofonos-rapper, Soweto Kinch csatlakozott a kvintetthez, aki rögtönzött rímekkel ellenpontozta volna a befelé forduló Nagy Emmát. Végül a zárkózottak nyertek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.