Visszhang: tévésorozat

Palm Royale

Visszhang

Kristen Wiig a maga glamúrtalanságában is valóságos őstehetség, aki, ha nem is behozta – hiszen ki ismeri egy vicc eredetét –, de népszerűvé tette a kínos női humort a vásznon (és a képernyőn).

Az SNL-ben vaskos rutint szerzett színésznő ugyan számos különböző szerepet eljátszott már, de legtöbbször nem tud (mert nem akar) szabadulni a kellemetlen szituációkban fejét csirkeként kapkodó, zavarában idétlenkedő nő figurájától, és amíg ezt ilyen remekül hozza, addig egy szavunk sem lehet. Legújabb sorozatát is izgatott zavartsággal fogadja a néző, minden jelenetben készülve a jól ismert húzásokra, és nem is csalódik. Ugyanakkor ezúttal egy szimpla vígjátéknál sokkal szövevényesebb – bár a szórakoztatást így is elsődlegesen megcélzó – produkciót kapunk.

Maxine élete álma, hogy bekerüljön a Palm Royale nevű klubba, de nincs szponzora a nagyravágyó tervhez. A láthatóan neurotikus nőt azonban sem az ép ész, sem az erkölcs láncai nem kötik célja elérésében, ami jókora előnyhöz juttatja őt a jó modorba és elitlétbe szorult trófea feleségekhez képest. Összebarátkozik a klub egyik megbecsült tagjával, és igyekszik mindent megtenni, hogy nélkülözhetetlen legyen, ám ebben a világban az átlagembernek bizony igen sötét dolgokat kell tennie ahhoz, hogy elfogadják.

1969 Amerikája a lehetőségek tárháza, minden változik, a feminizmus betörni készül a falakon, egy öregedő szépségkirálynő pedig patkányként próbál felkapaszkodni az arisztokrácia süllyedő hajójára. A szatíra mint mindig, most is jól áll a színésznőnek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.