E mű egy Rákosi Mátyás-fantomkép megrajzolásának jelenetével kezdődik, de aztán elragadják az olvasót a történetszálak. A rendszerváltás emlékezetes, „Tovarisi konyec!” feliratú plakátjának alkotója egy Mexikóban élő, magyar anyától, ismeretlen apától született nőről ír, aki tudósítani érkezik Magyarországra. Megismerkedik egy festővel, így aztán az ő szintén képzőművész édesapja után maradt kézirat lesz az igazi főszereplő. Kezdeni kellene vele valamit, ahogyan az országnak is a maga hagyatékával.
A kézirat jelen ideje a Rákosi-rendszer, az újságírónőé és a tanáré a rendszerváltás utáni időszak. Látszólag semmi köze a két világnak egymáshoz: az egyikben a titkárnő üres hubertusos üveget hoz ki a főnök irodájából, aztán bevisz egy telit; a másik korban egy budapesti lakásban összejövetelt tartanak. Szégyenletes titkok és emberi sorsok kötik össze a két világot. Muszáj, hogy legyen türelme és ideje az embernek utánajárni, hogy mi miért alakult így? Igen, ezen túl kell esni, ahogy a regény egyik nagyon szép jelenetében a páternoszterben csókolózó pár megvárja a szerkezet átfordulását. Nem hiszem, hogy a véletlen az „a gondviselés, álruhában”, hogy pont azzal az emberrel sikerül elcserélni a cipőnket, akivel már régen találkoznunk kellett volna, és hogy végül mindenki előkerül, amikor kell. Az persze jó lenne, ha el tudnánk dönteni, mit felejtsünk el, hogy legyen hely a fontosabb, szebb emlékeknek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
