Egyrészt azért, hogy mindenre, ami csak megjelent az eredetiben, rápakoljunk egy nagy adagot, másrészt meg azért, mert az alkotó szerelmes a régibe, s azt akarja, hogy legyen neki is egy olyanja (s persze legyen egy kicsit jobb belőle, és ezért ő is rápakol). Remake-et készíteni nem ördögtől való, nagy művekkel is megesett, volt, amelyikkel többször is (Solaris,
A hét szamuráj vagy épp a Hatosfogat és mások), s magasan jegyzett rendezők is törték magukat ilyesmiben, hogy ne menjünk túl messzire, Gus Van Sant is megcsinálta a maga Psychóját (ő azzal pakolt rá, hogy leszedett belőle).
Az 1989-es Országúti disco idei újráját bár tapasztalt, sűrűn foglalkoztatott rendező (Doug Liman, pl. Mr. és Mrs. Smith, A Bourne-rejtély, ilyenek) ütötte össze, és az eredeti egyik hírhedett producerét, Joel Silvert is sikerült lehalászni, de ez azért egyértelműen Jake Gyllenhaal projektje. S nettó szerelemprojekt, legalábbis abban az értelemben, hogy sok mindenre képes volt érte, így afféle muszklimiskát is faragott magából. Mert nyilván nem csupán Patrick Swayze és társainak egykori ökörködésébe van belezúgva, de még abba a „sportágba” is, melyet a jóhiszemű laikus ketrecharcnak nevez (az értő, asszem’, UFC-nek), s Connor McGregorban látja máig a legnagyobb sztárját, meglehet, mást nem is ismer.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
