Egy idő után a legvehemensebb riffeket szaggató, legagresszívebb ritmusokat püfölő metálzenekarok is képesek kisimulni, és háztartási fémzene címszó alatt olyan lemezeket kiadni, amelyek könnyen kiborítják a rajongóikat. Kimondottan ismertnek sem kell ehhez lenni, hiszen az Arizona állambeli Pallbearer nem tölt meg stadionokat. De évtizedes fennállása alatt sikeresen győzte meg a doom-fanatikusokat, és kultikus státuszt harcolt ki magának. Amit aztán fokozatosan elkezdett lebontani azzal, hogy szép lassan elevezett pszichedelikusabb, posztrockba hajló vizekre.
A Mind Burns Alive talán meghittebb, bensőségesebb, mint a megelőző albumok. Brett Campbell énekes viszonylag szűk vokális készlettel hozza ki a legtöbbet magából, mondhatnánk, hogy egy kitárulkozó „lírai én” sejlik fel az énekben és a szövegekben is. Ezt az intimitást hangsúlyozza a drasztikusan megváltozott dinamika, a lemez időtartamának felében domináló halkabb, lágyabb szakaszok térnyerése. Itt-ott felsejlik a progresszivitás is, például a lemezt nyitó Where the Light Fades vonalvezetésében, vagy az Endless Place szaxofonszólójában (!), ami ezzel együtt is a lemez csúcspontjának tekinthető. Ahogy a Paradise Lost a 2000-es évek elhajlása után ismét magára talált, és újabb lemezei vetekednek a korábbiakkal, úgy valamikor talán a Pallbearernek is sikerül megismételnie ezt a bravúrt. Addig viszont érdemes elmerülni az új lemez anyagában, az ugyanis csak többszöri hallgatás után bontakozik ki igazán.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
