A nottinghami indie-rock együttes érdeklődés hiányában már másfél évtizede feloszlott, amikor 2016-ban valaki megtalálta a demójukat egy bolt filléres szekciójában, és néhány hét alatt internetes szenzációt gyártott az erősen rongálódott CD-ből. Ekkor még a csapat nevét sem lehetett tudni, de hamarosan az új keletű rajongók mindent kiderítettek a Panchikóról. Innentől pedig folytatódott a tündérmese: a zenekar néhány évvel később újra összeállt, turnézni kezdtek (két évvel ezelőtt Budapesten is játszottak), és kiadták első igazi albumukat – 22 évvel az első feloszlásuk után. Hangzásuk tagadhatatlanul évezredfordulós: hatott rájuk a Radiohead, a korabeli indie-elektronika, a shoegaze, a 90-es évekbeli britpop zenekarok idillje is, mindezekre pedig rájött a tagok japán kultúra iránti rajongása.
A Ginkgo már a második lemeze az együttesnek. Különböző stúdiótrükkökkel igyekeznek megidézni az újrafelfedezésük egyik kulcsaként megjelölt kissé torz, megnyúlt szalag jellegű hangzást. Az új anyag magabiztosabb és bátrabb zenekart mutat, mint a két évvel ezelőtti, egyébként tisztességesen sikerült a Failed at Math(s), még akkor is, ha van néhány szám ezúttal is, amelyek nem kifejezetten telitalálatok, és inkább csak a jellegzetes hangulatba kapaszkodnak. Viszont a Honeycomb, a Chapel of Salt, a Mac’s Omelette vagy a címadó dal vannak annyira kiválóak, hogy kiderüljön: a Panchiko több egy szívmelengető történetnél arról, hogy néhány szerencsés ember családapaként megélheti a kamaszkori álmát.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
