A rendező parazita módjára szipolyozza napjaink ideológiai polarizációját és fertőzi nézőjét az amerikai történelmi emlékezetbe égett polgárháborús traumával. De hogy továbbfokozza a kegyetlenséget, nem oldja szorongásunkat némi gondosan épített alternatív univerzummal vagy érzelmi-morális körítéssel; egyszerűen csak hagyja ránk zúdulni a nyers, ideológiamentes erőszakot egy maroknyi haditudósító szemén keresztül.
Garland nem magyarázza agyon a kissé zavaros polgárháborús állapotokat: Texas és Kalifornia Western Forces néven kivált a föderációból, és egyre közelebb araszol Washington DC-hez, ahol a diktatórikus, harmadik ciklusát töltő elnök (Nick Offerman) bujkál. Lee, a kiégett fotós (a filmet bámulatos erővel lehorgonyzó Kirsten Dunst) és adrenalinfüggő munkatársa, Joel (Wagner Moura) egy feltörekvő fiatal fotóriporterrel (Cailee Spaeny) és egy veterán kollégával (Stephen McKinley Henderson) elindulnak DC felé, hogy meginterjúvolják az elnököt, mielőtt a lázadó erők elfoglalják a Fehér Házat. Garland kiüresíti a háborút; nincsenek ideológiák, stratégiák vagy hősök, csak nyers erőszak és a legalantasabb ösztöneiket kiélő, magukból kifordult állampolgárok. A sajtó csupán rögzíti a borzalmakat, miközben valaha közérdeket szolgáló képviselői lassan meghalnak belül. A Polgárháború akkor a leghatásosabb, amikor nem beszél, csak megmutat (a párbeszédek meglehetősen laposak); a tétekkel együtt a valódi dráma is kihal a filmből.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
