Visszhang: film

Polgárháború

Visszhang

Alex Garland felkavaró filmjét a 2021. januári 6-i Capitolium-ostrom képei kísértik.

A rendező parazita módjára szipolyozza napjaink ideológiai polarizációját és fertőzi nézőjét az amerikai történelmi emlékezetbe égett polgárháborús traumával. De hogy továbbfokozza a kegyetlenséget, nem oldja szorongásunkat némi gondosan épített alternatív univerzummal vagy érzelmi-morális körítéssel; egyszerűen csak hagyja ránk zúdulni a nyers, ideológiamentes erőszakot egy maroknyi haditudósító szemén keresztül.

Garland nem magyarázza agyon a kissé zavaros polgárháborús állapotokat: Texas és Kalifornia Western Forces néven kivált a föderációból, és egyre közelebb araszol Washington DC-hez, ahol a diktatórikus, harmadik ciklusát töltő elnök (Nick Offerman) bujkál. Lee, a kiégett fotós (a filmet bámulatos erővel lehorgonyzó Kirsten Dunst) és adrenalinfüggő munkatársa, Joel (Wagner Moura) egy feltörekvő fiatal fotóriporterrel (Cailee Spaeny) és egy veterán kollégával (Stephen McKinley Henderson) elindulnak DC felé, hogy meginterjúvolják az elnököt, mielőtt a lázadó erők elfoglalják a Fehér Házat. Garland kiüresíti a háborút; nincsenek ideológiák, stratégiák vagy hősök, csak nyers erőszak és a leg­alantasabb ösztöneiket kiélő, magukból kifordult állampolgárok. A sajtó csupán rögzíti a borzalmakat, miközben valaha közérdeket szolgáló képviselői lassan meghalnak belül. A Polgárháború akkor a leghatásosabb, amikor nem beszél, csak megmutat (a párbeszédek meglehetősen laposak); a tétekkel együtt a valódi dráma is kihal a filmből.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.