Visszhang: film

Priscilla

  • 2024. január 31.

Visszhang

Sofia Coppola munkája feminista válasz a tavaly nyolc Oscar-jelölésig jutó Elvisre.

A fizikailag, lelkileg bántalmazó férfidominancia viszonylag könnyen bemutatható, Priscilla Beaulieu-nek azonban Elvis Presley komplexusokkal és kényszerképzetekkel terhelt szerelmének aranyketrecéből kellett megszabadulnia. A hozzá hasonló celebek helyett a szemérmes kamasz lányt választó szupersztár álomkapcsolata lépésről lépesre változott lidércnyomássá. Az ártatlan lányban anyukáját kereső Elvis évekig várakoztatta szerelmesét szűzen (miközben ő maga nem követte a lovagi önmegtartóztatás ideálját), ugyanakkor a szerepének (a nagy Elvis kedvese) megfelelően átalakította nem csak külső megjelenését, de életterét, társaságát is. Priscilla mint olyan, tán nem is létezett soha számára (legalábbis a memoár és a film szerint), csak mint különféle női szerepek betöltője, mely szerepekhez képest Elvis maga eljátszhatta a Férfit.

Ez a koncepció akkor működne, ha a kiváló, a bakfistól az öntudatos anyáig húzódó ívet felépíteni tudó Priscilla (Cailee Spaeny) mellé akadna egy fajsúlyos, szexi, hibáival, függőségeivel együtt is vonzó Elvis. Az a fatökű akarnok azonban, akit a film a „Király” becenévvel nem véletlenül illetett énekesként akar elfogadtatni, még csak nem is emlékeztet Presley-re, és nem azért, mert Jacob Elordi sem hasonlít rá. Hanem azért, mert a női elnyomatás két lábon járó szimbóluma, és csak az. A filmben értelmező funkciót betöltő zeneszámok közül (van vagy negyven!) egy sem Presley-é. Ez lehetne koncepció, de nem az: nem kapták meg a jogokat. Érthető.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.