Ám amikor túlságosan elszemtelenedik, jönnek a pár csenevészek, s megpróbálják rendes kerékvágásába billenteni a közös szekeret. Teszik ezt most épp Hollandiában.
Fura képződmény ez a sorozat, a PC jelrendszerével udvarol a konteók híveinek, mintegy folyamatos harcban saját arányérzékével. A pár csenevész hős mind nő, az összes gonosz férfi, ha véletlenül nő keveredik közéjük, vagy rajtaveszt már az elején, vagy megjavul a döntő pillanatban. Mindennek meggyőző hátteret ad a korszerű irodabútor és modern építészet, úgy a külső, mint a belső.
Az ügyész, a rendőrfelügyelő és a podcaster – a legkiválóbbak – suhan csendes autón és halk kerékpáron, nesztelen léptekkel a háttérhatalom wunderkindjének vagy enfant terrible-jének nyomában (esetleg fordítva). Mindenki szép és érti a dolgát, teszi, amit tennie kell, néha marakodnak is. Rendben lenne ezzel minden, s bizonyára az sem zavar senkit, hogy az első haláleset, majd aztán a továbbiak is mind jó előre borítékolhatók, viszont már a tragikus események legelején ad egy csárdás nagy pofont az egész konstrukciónak, amikor világossá válik (tudniillik, a főcím után), hogy ez az egész, a gaz háttérhatalom és az igyekvő tisztviselők mind egy nagy család. S nem a szó átvitt, hanem anyakönyvi értelmében. A wunderkind is egy igazi kind, a főgonosz meg a kedélyes nagypapi (írjuk az alkotók javára, hogy előbb látjuk rossz bácsiként, mint gügyögve – valamivel). A Nemezist mindennek ellenére könnyű nézni nyolc részen át is.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
